A fáraó katonája

"És kinyújtá Mózes az ő kezét a tengerre, az Úr pedig egész éjjel erős keleti széllel hajtá a tengert és szárazzá tevé a tengert, és kétfelé válának a vizek. És szárazon menének az Izráel fiai a tenger közepébe, a vizek pedig kőfal gyanánt valának nékik jobbkezök és balkezök felől." (Mózes II. 14.21

Ez a nap is épp olyan forró volt és elviselhetetlen, mint bármelyik másik. Az apró helyiségben szinte állt a levegő. Samantha halántékán és hátán hosszú patakokban folyt a veríték.

Rettentő fáradt volt. Azon kapta magát, hogy le akar csukódni a szeme. Már órák óta dolgozott, és még csak nem is evett semmit.

Felállt munkája mellől, és a sarokban álló kis asztalhoz lépett. Kávét töltött ki magának, amit egy száraz - még reggelről maradt - szendvics követett.

Kinyitotta az ablakot, hátha bejön némi friss fuvallat. Lehunyta a szemét, és arra gondolt, milyen jó lenne nem ebben a korban élni itt, Egyiptomban. Imádta ezt az országot, a kultúráját, minden kövét, minden romját, minden kicsi szegletét. De a modern világ nem vonzotta. Csakis a régmúlt Egyiptomát szerette. Régész tanoncként jobb munkára nem számíthatott, de nem is panaszkodott, örömmel tette a dolgát. Rá bízták a leletek rekonstruálását, tisztogatását. Sziszifuszi munkának tűnhetett más szemében, de ő szerette, hisz olyan tárgyakat érintett nap mint nap, amit több ezer éve valaki más használt. Ez minden örömmel felért, s ezért hajlandó volt minden áldozatot meghozni.

Ezenfelül jól beszélte az arabot, az óegyiptomit, és elboldogult az ókori írások legtöbbjével.

Az ásatás amelyen részt vett, nem volt messze az egykori Per-Ramses városától a mai Kairótól észak-keletre feküdt. Ramses álmodta meg, amit – a legenda szerint – a zsidókkal építtetett fel. Az egykor oly csodálatos metropolist benőtte a növényzet, egykori pompájából semmi sem maradt, csak romok mindenütt. Dr. Kevin Durnst vezette az ásatást. Már a harmadik ásatási évet szánta erre a területre. Volt úgy, hogy napokig semmi nem került elő, máskor, pedig nem győzték a tárgyakat behordani Samantha-hoz.

Ez a nap azonban unalmasan telt el. Lassan haladt a leletek tisztogatásával, és összeillesztésével. A határidő viszont szorította. Így hát úgy döntött, folytatja munkáját. Épp leakart ülni az asztalhoz, mikor kivágódott az ajtó és Kevin rontott be rajta. Zilált, alig kapott levegőt. Szemében különös fény játszott. Egy percig csak a levegőt kapkodta, megszólalni se tudott.

A régész harmincas évei elején járt rövid barna haja és zöld szeme és csibészes mosolya, jócskán hozzájárult ahhoz, hogy az ásatáson részt vevő hölgyek érte rajongjanak. De Kevint nem érdekelték a nők, csakis a munkája tartotta lázban. Mint ahogy most is. A férfi csak állt, és mint a partra vetett hal tátogott. Nem tudta hogyan is mondja el mindazt, amit szeretett volna tudatni a lánnyal.

- Én… én… végre, megvan! Sam! Látnia kell!- kezdte.

- Mi van meg, és mit kell látnom? Nem tudna érthetőbben beszélni? – kérte a férfit.

- Elnézést, de elragadtattam magam. Rég várok már valami hasonlóra. Egy csodálatos sírt találtunk! Egy katona lehetett, mert eltemették vele a harci szekerét és a vértezetét is! De ami a lényeg, ez a papirusz! Nézze! – mondta, és átnyújtott a lánynak egy papirusztekercset. A tekercs egy fa hengerbe volt beletekerve. Óvatosan kivette, az asztalra fektette.

Valóban nagyon szép tekercs volt. Itt-ott hiányosnak bizonyult, de korához képest jó állapotnak örvendett. Alig vetett rá egy pillantást, a régész türelmetlenkedni kezdett:

- Na? Mit szól? – kérdezte. Samatha belenézett a tekercsbe, amit a lány óvatosan kezdett kitekerni, nehogy megsérüljön. Ahol megmaradt az írás, ott jól látható volt, így könnyen olvashatóvá vált annak, aki értette a hieratikus írást.

- Még alig néztem bele, de azt látom, hogy egy Antuf nevű férfi írta, aki őfelsége II. Ramses fáraó harckocsi hadának volt vezére. Ezt itt nem tudom pontosan kivenni – mutatott egy elmosódott sorra – talán azt írja, hogy hamarosan meghal. Nagyon érdekes! Maga már elolvasta?

- Nem végig. De amikor rájöttem, hogy mit ír, azonnal idejöttem!

- Értem. Nos, nézzük csak – mondta. Leült, és az írás fölé hajolt. Elkezdte olvasni a papiruszt.

„Antuf a nevem, őfelsége II. Ramses a mi urunk katonája vagyok, - Amon fia, a legnagyobb mind közül, ki valaha élt - kinevezett a kocsi hajtók élére. Ez nagy megtiszteltetés nekem, és enyéimnek…

… Elmesélek egy történetet, melynek valaha részese voltam, s ami egész életemben nyomta lelkem. Hamarosan meghalok, ez a papirusz lesz lelkiismeretem záloga…

… hatalmas tömeg gyűlt a palota elé. A város építői azok. A sivatag elhagyott városából, a rég feledett és gyűlölt Ahet-Atonból származnak. Az a király, kit feledni s törölni kellene mindenünnen, hátrahagyta híveit, s azok nemhogy hullottak volna, csak szaporodtak. Ehnaton volt az, ki Atont imádta, s egyetlen istennek kiáltotta ki. A józan eszű kemeti ember tudta, hogy nem egy isten van, de voltak kik követték, sőt túlélték őt! Egy Mose nevű férfi a vezetőjük...ő az a gyermek, akit az istenekre bízták mert az anyja meghalt a szülésben...a kis Mosét egy udvarhölgy lelte meg, s a palotába vitte magával. A király hamar megkedvelte...mikor Mose nagyobb lett, megtudta, hogy az ő anyja egy eretnek asszony, s az apja a fáraó. Ramses sokszor gyakorolta tekintélyét a rabszolgákon is, így történhetett hogy Mose az ő magjából született, s csak az istenek akarhatták, hogy egykor apjához kerüljön...

…Egyszer aztán megtörtént az, ami kihatott egész életére...kezet emelt egy munkavezetőre. Joggal vagy jog nélkül, de megölte, s ki öl, maga is halálba vész, még ha a fáraó kegyeltje is. Elbujdosott hát a sivatagba. Ott lelt azokra, akiket maga köré gyűjtött...

...a király uralkodásának 67. évében, a második évszak második hónapjának 19. napján - eljött, s kért. Méghozzá azt, hogy a király engedje el népét. Ramses öreg már, s beteg is, mert fia Amon-her-khepeshef, elsőszülött fia az, ki döntéseket hoz apja helyett. Hosszú ideje már ő a társuralkodója…

Ma nagy a csődület, mert a fáraó fia nem engedi el őket, s Mose azt mondta, meghalnak, ha így lesz. Csapásokat ígért...sokan meghaltak, sír egész Kemet népe…

…mérgezett a víz, sáskák feketítik el az eget, elpusztítanak mindent. Döglött halakat sodor az ár, békák és rontás mindenütt...

Ramses elrendelte, hogy Mose azonnal hagyja el Kemet földjét, s vigye magával népét. De Amon-her-khepeshef a fáraó fia, trónjának várományosa nem nyugodott bele apja döntésébe. Dühtől tajtékozva jött a táborba, és megparancsolta, hogy azonnal eredjünk nyomukba! Ramses kéri fiát, hogy ne menjen, ne forduljon öccse ellen...Amonhoz imádkozom...

...ott mentek, látszott hátuk, s szekérnyi batyujuk, barmuk, melyet húztak maguk után. Követtük őket, a lápba, de elakadtunk a kerekek nem mentek tovább...így szól a király fia:„Azonnal leszálltok kocsitokról, s eredtek nyomukba! Tüzes nyílzáport lőjetek rájuk! Nem juthatnak ki a lápból!”

...a sás, égett, füstje elsötétítette az eget. Amazok meg hátrahagyták gyermekeiket, s asszonyaikat, s jöttek ellenünk...hullottunk, s ők is haltak sokan...láttam, amint Mose és a fáraó fia egymással vív, ruhájuk, mely egykor fehér volt, most vöröslött a vértől…

…Egyszer csak minden elcsendesedett, elhaltak a csata hangjai. Csak a láp tüze ropogott egyre. Amon-her-khepeshef holtan fekszik, fogadott fivére az, ki megölte. A fáraó fia halott…

Samantha felnézett.

- Nem hiszem el, hogy ezt olvasom!

- Olvassa tovább! – biztatta a férfi izgatottan.

„Hazavittük a fáraó fiát, kit Mose megölt. Ramses üvölt, s sír az egész palota …A fáraó elsőszülött fia halott!…Mennyi véres áldozat, csak azért, mert rabszolgákat nem engedték el. Meghalt a trón örököse, s aztán követte apja is… Halotti menet tart a Holtak városába, hosszú sor kígyózik a királyi szarkofágok után…Asszonyok tépik hajukat amint a lemenő nappal Amon fia is nyugovóra tér…

Mindez, amit itt leírtam, azért tettem, mert engem is érint ez a történet. Anyám, azaz udvarhölgy, aki meglelte Mosét! Sokat járt a Nílushoz, mert gyönyörű pitypang nőtt a partján. Azt szedte le, a királynénak. Egyszer, gyereksírást hallott. Követte azt, s akkor lelte meg a gyermeket. Megszánta a kis árvát, és magával vitte a palotába. A nagy királyi feleség maga mellé vette, őt s én ott születtem már a palotában. Amon-her-khepeshef mellett nőttem fel. Ő és a kis Mose volt a legjobb pajtásom ... felnőtt fejjel a két barátomat látom csatázni, s én vagyok az, kinek döntenem kell, hogy melyik oldalra álljak…Barátságunk akkor kezdett megromlani, mikor Mose megtudta, honnan származik. A herceg neheztelt rá, mert atyja fiaként szerette Mosét...már egészen kisgyermekként is kitűnt közülünk. Minden érdekelte, itta a tudományokat...a fáraó megjegyezte, hogy fájlalja, hogy édes fiai közül senki sem hasonlít rá. Amon-her-khepeshef hamar megunta a dolgot, és nyíltan támadta Mosét. Riválisok lettek...később, mikor jobban kiültek az ellentétek, s mikor Mose vezére lett népének, a király fia elérkezettnek látta az időt a bosszúra...tán az istenek meg tudnak neki bocsátani, mert én nem...az istenek bölcsek, vajon ők hogy látják ezt?Érzem, hamarosan megtudom…”

Itt vége lett a történetnek. Imák következtek, melyek Antuf túlvilági életét voltak hivatottak jobbá tenni.

Csak nézték a papiruszt, ami több mint 3500 éve íródott.

Kevin ellépett az asztaltól, és alig hallhatóan így szólt:

- Nos Sam, mit szól ehhez?

- Megdöbbentő. Tudja, hogy mi lesz, ha ez napvilágra kerül? – kérdezte izgatottan.

- Tudom! Épp ezért egyelőre titokban kell tartani!

- Ki tud még róla?

- Csak maga meg én.

Kevin leült, elvette az egyik szikkadt szendvicset, de nem harapott bele, csak azzal mutogatott, miközben így szónokolt:

- Tudja, mióta vágyok már egy ilyen leletre? Mindig is éreztem, hogy több van a kivonulás mögött, mint amit sejtettünk! És tudja Sam, még az is lehet, hogy ez a papirusz csak a felszínt karcolja! Mindez mi ebben a tekercsben olvasható, fantasztikus felfedezés! Kiderült, hogy nem Ramses volt az aki a zsidók után eredt, és nem a járványban halt meg elsőszülött fia. Aztán meg ott van a tenger, amit Mózes kettéválasztott, meg a tűzgömb, melyet az isten küldött az egyiptomiakra. Minden ami a Bibliában van igaz, csak az évezredek elferdítették! Elképesztő!

Samantha még mindig a papirusz olvasgatta. Néhány pillanat múlva így szólt:

- Biztos helyre kell tenni!

- Igaza van! Beteszem abba a kis széfbe, amiben az érmék is vannak!

- Igazán nem akarok vitatkozni Önnel, de én nem oda tenném!

- Hát hová? – kérdezte kíváncsian.

- Be kellene vinni Kairói Múzeumba. Ott biztonságosabb lenne, mint itt kint, a semmi közepén!

A régész mosolyogva így szólt:

- Na, látja, ezért fordultam magához! Mert eszes és gyakorlatias! Indulok is akkor! Elkísér?

- Igen…örömmel.-mosolygott a lány.

- Akkor induljunk! – mondta Kevin, és megfogta Samantha vállát.

- Samantha! Mehetünk? – szólt az újbóli felszólítás.

Semmi válasz.

- Samantha!

A régész kissé türelmetlenül rázta meg a nőt.

- Ébredjen Sam! Indulunk Kairóba! Hall engem?

Samantha álmosan nézett fel.

Hirtelen azt se tudta, hogy hol van. Körülnézett.

Ekkor jött rá, hogy munka közben elaludt.

- Azt hiszem elaludtam…- vallotta be töredelmesen.

- Elég rendesen! – mosolygott a régész – alig tudtam felébreszteni.

- Furcsa álmom volt…

- Igen? Na, majd elmeséli útközben, most menjünk, Dr. Hawass már vár ránk! Jöjjön!

Samantha beleegyezően bólintott. Feltápászkodott, és követte a férfit. Amint kinyitották az ajtót, huzat söpört végig a szobán. Az asztalon heverő papiruszokat meglebbentette a szél.

Az egyik leesett, és a szekrény alá csúszott…

"És kinyújtá Mózes az ő kezét a tengerre, és reggel felé visszatére a tenger az ő elébbi állapotjára; az Égyiptombeliek pedig eleibe futnak vala, és az Úr beleveszté az égyiptomiakat a tenger közepébe. Visszatérének tehát a vizek és elboríták a szekereket és a lovasokat, a Faraónak minden seregét, melyek utánok bementek vala a tengerbe; egy sem marada meg közülök." (Mózes II. 14.27-28)

A kölcsönvett föld

Nicolas már becsukott szemmel is tudta az utat a város és a fennsík között. A gép magától is elviszi a kíváncsi turistákat. Aztán ha azok kellőképp kicsodálkozták magukat, akkor haza is jönnek. Vagy mennek, oda, ahonnan jöttek. Csak a fizessenek érte. Felesége legalább nem pöröl vele. Legalábbis a pénz miatt nem. Aztán úgyis kitalál az asszony valamit, ha nagyon akar. Mindig kitalál valamit. A férfi meg volt győződve róla, hogy a felesége mindezt csak azért teszi, hogy bosszantsa. Állandóan meg akarja keseríteni az életét, mégis szerette az ő kis Elenáját… a maga módján.

Meg aztán ott volt a hat kis poronty. Négy fiú meg két lány. Mind jó kis kölök, imádta őket. Az egész repülést a fennsík fölött, miattuk csinálta. Hogy jobban élhessenek, hogy legyen betevőjük, hogy majd tudjanak iskolába menni és tanulni. Nicolas csak ezt akarta. Semmi mást.

Tíz éve már, hogy ezzel foglalkozott. Azelőtt egy kis géppel permetezést vállalt, de sehogy se jött ki anyagilag. Aztán mikor Limában járt egyszer kezébe akadt egy hirdetés, amiben pilótát kerestek. Kíváncsiságból felhívta a számot. Egy amerikai férfi vette fel, és bár spanyolul beszélt, Nicolas azonnal tudta, hogy nem spanyol az embere, mert rettenetesen törte a nyelvet. Viszont amit el kellett mondani a munkáról, azt elmondta. Méghozzá érthetően. Gyakorlatilag Limában élt az úriember, de La Pazban volt egy kis utazási irodája, ami az érdeklődőket szállította volna el a Nazca – fennsíkra. Igen ám, de akivel kezdte a vállalkozást – aki nem mellesleg jó barátja volt már vagy ezer éve – ott hagyta, mert beleunt a dologba. Az úriember viszont nem adta fel. Meglátta a lehetőséget, és azt mondta, ő bizony belevág. Jobban mondva folytatja. Nem lett volna rossz a gondolatat, de nem volt pilótája… márpedig anélkül nehezen lehetne röpködni a fennsík fölött. Ami pedig a vonalakat illeti, az amerikai elárulta, hogy ő személyszerit meg van róla győződve, hogy az egész csak szélhámosság. Biztos az itteniek találták ki, hogy így idecsalhassák a külföldieket. Ezen persze Nicolas jót mosolygott. Még hogy az itteniek találták ki? Ekkora butaságot is rég hallott már! Az emberek ugyan sok mende-mondát adtak tovább, de biztosat senki se tudott. Volt ugyan egy vénember a város szélén, aki váltig állította, hogy az „istenek” hagyták itt azért, mert majd egy nap vissza térnek. Igaz, ezt senki sem hitte el neki. „Bolond vénember!”- legyintettek az emberek, de ő csak fújta a magáét. Azt állította, hogy egykor az ustenek az égből szálltak le. Tanították az embereket, de ugyanakkor dolgoztatták is őket. A közeli hegyekből kellett bányászniuk egy ásványt, ami a repülőjükhöz kellett. Ha valamelyik asszony megtetszett nekik, azt magukévá tették. Az öreg azt állította, hogy az ő dédapja egy ilyen frigyből született, azért tud ennyi mindent a vonalakról, és azok eredetéről.

Nicolas-t azonban nem érdekelte, hogy ki miért és minek rajzolta a vonalakat oda, ahova. Kapva kapott az alkalmon, és mikor az amerikai üzletet ajánlott fel neki, nem tétovázott. Hamar megkötötték a szerződést, és azóta is jól működik köztük minden. Mindenki teszi a dolgát: ő viszi a túristákat, a jenki meg fizet neki. Ennél több egyiküknek sem kellett.

George Bassett nem volt egy tétova alak. Mindig is tudta mit akar. Személyes vonzerejét, és talpraesettségét, jól ki tudta aknázni. Előbbit a nőknél, utóbbit a férfiaknál. Tudta, hogy mit akar, és azt, nagyon akarta. Idővel vállalkozása hamarosan közkedvelt lett. Özönlöttek a turisták. Mindenki a titokzatos földbe vájt ábrákat akarta látni. George pedig, semmi mást nem tett, mint hogy teljesítette a vágyukat.

Egyszóval az elmúlt tíz év alatt gyümölcsöző kis vállalkozást hoztak létre. Ezért volt az, hogy mikor egy szép estén beállított az irodába egy kedves Ausztrál házaspár, és azt mondták neki, hogy ők bizony a felkelő nap fénye mellett szeretnénk megcsodálni a fennsíkot, George azonnal rábólintott. Hisz első az ügyfél. Fel is hívta Nicolas-t és közölte vele, hogy kora hajnalban fuvar lesz. Nicolas nagyon örült, az Ausztrálok nagyon jól fizetnek… hát legyen! Mindent előkészített, és a vekkert is időre állította.

Hajnali háromra.

1997. november 10. Hajnali fél három. Nazca – fennsík.

Hűvös szél lengedezett a kietlen sötét pusztaságban. A sivatag homokját felkapta, és messze repítette. A dombok között halovány fény derengett fel, ami lassan felkúszott oda, ahol az „asztronauta” képe látható. Egy pillanatra kihunyt, majd újra felvillant. Aztán ismét kihunyt és újra felvillant, de ezúttal sokkal erősebben, mint az imént. A fény egyre csak erősödött.

Lent a parton emberek gyülekeztek. Látták a fényt, amint kigyúl… arra indultak…

1997. november 2. Hajnali három. La Paz.

Az óra valami hihetetlen hangerővel hasított bele a csöndbe. Nicolas úgy érzete, mintha áramütés érte volna.

- A szentségit! – morogta – a jó büdös szentségit!

- Nicolas! Muszáj felébresztened az egész családot? – korholta Elena.

- Csönd legyen! Ez az átok vekker! Olyan a hangja, mintha az utolsó ítéletre ébresztene… még a lélek is kiszáll az emberből.

- Akkor meg miért nem a telefonodat állítod be ébresztőre?

- Mert arra meg nem ébredek fel… vallotta be a férfi.

- Akkor meg ne dohogj! Kelj fel, és hagyj engem aludni! – mondta Elena, és magára húzta a takarót. Nicolas legyintett egyet, belebújt a nadrágjába, felkapta a cég emblémájával ellátott pólót – ami egy Nazca majom volt – és elindult, hogy elvigye a két Ausztrált. Becsukta az ajtót, beült a kocsijába, és kihajtott az udvarról.

Soha többé nem tért vissza.

1997. november 2. Hajnali fél négy. La Paz – kettes hangár.

- Mister, ugye nem gondolja komolyan, hogy ezzel a lélekvesztővel fogunk felszállni? – kérdezte a szőkeség, aki nem volt más, mint Mandy Willson, Dr. Harrold Willson felesége. A hölgy nagyon is tisztában volt „képességeivel”, és ezt szem előtt tartva viselkedett mindig. Nem számolt azonban George-al, aki már edzett volt ezen a téren. Szinte minden héten találkozott ilyen nővel. Csinos, dekoratív és azt hiszi övé a világ. George egy mosolyt eresztett meg – olyat, amitől minden nő lába azonnal remegni kezd – és így szólt:

- Ne aggódjon Mrs. Willson, én is Önökkel tartok, és elhiheti, nem szállnék be olyan gépbe, amely veszélyeztetné a testi épségemet.

A nő arcáról egy pillanat alatt eltűnt az aggodalom, és széles mosoly vette uralom alá ábrázatát. Kihívóan nézett a férfire, újával megérintette az ajkát, és jobbra-balra billegette magát.

- Ha maga mondja…

- Higgyen nekem hölgyem. Még soha sem volt semmi gond!

- Maga lesz a pilótánk? – kérdezte cinkosan.

- Sajnos nem. De magukkal tartok, én leszek az idegenvezetőjük…

A nő láthatólag örömmel vette a hírt. Így már egy percig sem habozott beszállni a gépbe.

Mr. Willson természetesen semmit se vett ebből észre, csak azon morgott magában, hogy Mandy-nek megint milyen őrült ötletei támadtak. Ha nem félne attól, hogy ez a csodálatos nő elhagyja, biztosan fittyet hányna azokra a vacak kis karcolmányokra. Kit érdekelnek? Őt nem. Ránézett Mandy-re… szép nő… és vele van. Nagyot sóhajtott, és követte a feleségét.

Rosszul tette.

1997. november 2. Hajnali háromnegyed négy.

Nicolas álmosan ténfergett a gépbe. Este megivott néhány tecilát. Nem sokat, csak párat, hogy könnyebben el tudjon aludni. Talán nem kellett volna… Megdörzsölte a szemét, és a helyére ült. Hátra nézett, hogy lássa kik az utasok. Csinibaba meg kis ölebe… gondolhatta volna. A tipikus turista, emberi időben megy kukkolni, nem hajnalban. De mindegy, a pénz, az pénz. Ha hajnalban van, ha nappal. Sóhajtva beindította a motort, a gép lassan kigurult a hangárból. Tett egy kis vargabetűt, és beleröppent a haloványan derengő égbe.

1997. november 2. Négy óra 15 perc. Nazca - fennsík.

Az öreg már nagyon türelmetlen volt. Botjára támaszkodva kémlelte a sötét bodorfelhőkbe burkolózott eget. Körülötte az emberek hitetlenkedve álltak, és arra gondoltak, vajon mit keresnek ők itt? Már több mint két órája vártak… de mire is? Valakikre, akik úgyse jönnek. Néhányuk már azon volt, hogy elindulnak haza. Semmi értelme nincs itt gubbasztani a sivatagban. A kitartóbbak az öreg körül vártak.

- Fiam! Tégy a tűzre! Nem látják meg! – szólt az öreg, az egyik férfihoz.

Az engedelmesen megpiszkálta a tüzet, és egy újabb hasábot dobott rá. A tűz felvillant, szikrákat szórt az ég felé…

Lassan felkel a nap, és ők hiába vártak. Az emberek zúgolódni kezdtek, elfogyott a türelmük.

A szél feltámadt, és egyre erősebben kezdte hordani a port. A tűz fellobbant, szikrák röppentek a magasba. Aztán hirtelen fény bukkant fel a felhők mögül. Az öreg felemelte a botját, mintha azzal akarná az eget megbökni.

- Megjöttek! - mondta – Itt vannak! Tudtam, hogy megjönnek! Gyertek gyorsan! Álljatok körbe! Miguel! Segíts!

Miguel engedelmesen támogatta fel az öreget a domboldalon. A többiek álmélkodva nézték a felbukkanó járművet, ami leginkább egy piramishoz volt hasonlítható. Hangtalan közeledett feléjük. Az öreg ránézett Miguelre, bólintott, az meg felemelte az egyik botot, belenyomta a tűzbe. Majd kivette, és a földre nyomta. A tűzkígyó körbe futott. Az asztronauta integetni kezdett az ég felé…

1997. november 2. Négy óra 22 perc. Nazca – fennsík

- Nézzenek balra, ott láthatják a kolibrit. Ennek, azaz érdekessége, hogy kolibri nem található ezen a tájékon. Nem tudni hogy került ide, honnan ismerték – magyarázta George. Láthatólag Mandyt nem tudta lekötni a dolog. Annál jobban izgatta az idegenvezető személye. A férjét viszont igen. Annak ellenére, hogy először fittyet se hányt a fennsíkra - hisz nem is látott belőlük szinte semmit – most annál érdekesebbnek tartotta. A gép lámpái sejtelmesen világították meg a vonalakat, és a derengő fényben az egész olyan misztikus volt. Tetszett neki. Elővette a videokamerát, és elkezdte felvenni. Már áldotta a feleségét, hogy kitalálta ezt a kis kirándulást. Azt persze nem tudta, hogy Mandy korántsem a vonalak miatt akart kijönni. Mandy majdnem biztos volt benne, hogy a férje így fog reagálni. Harrold olyan kiszámítható. Természetesen George miatt akart kimenni a sivatagra nem volt kíváncsi. Már első nap kiszúrta magának a férfit, mikor erre sétáltak délelőtt. Rögtön eldöntötte, hogy megismerkedik vele. De a férjét nem volt könnyű lepattintani. Inkább olyat eszelt ki, ami majd leköti. Este aztán kitalálta, hogy is legyen. A szokatlan időpont, pedig azért kellet, hogy biztosan velük menjen a férfi. Ilyenkor nincs sok turista, mint nappal… és Harrold is álmatagabb. Mandy sohasem bízott semmit sem a véletlenre. Szinte észrevétlenül intézte úgy, hogy a férfi mellé ülhessen, és egyre közelebb került hozzá. George próbálta nem észrevenni azt, ami kézenfekvő volt. Tovább magyarázott:

- Ott pedig – mutatott ki az ablakon - egy kicsit, pedig följebb… arra a kutyáé.

- Nagyon érdekes… mondta a nő, miközben le se vette az idegenvezetőjéről a szemét – és ott…az mi? – mutatott ki az ablakon.

- Azaz úgynevezett spirál, több is van belőlük. Ha jól megfigyeli…

- Nézzék! Ott! – szólt Harrold, izgatott hangon.

- Harrold magadban álmélkodj! – szólt rá Mandy.

- De ott… valami fényes az égen. Nézd Mandy!

Erre már a nő is odanézett. Valóban valami fénylett a felhők között. Egy háromszögletű tárgy bontakozott ki, amit aranyló csillogás vett körül. A felhők körülötte szinte lángoltak. Egyre csak közeledett feléjük, olyan volt, mintha ők álltak volna, az meg csak egyre közeledett feléjük. Nicolas ekkor vette észre, hogy mi történik. Vajon mi lehet az? Biztos megint itt kísérleteznek a jenkik… mintha nekik nem lenne sivatagjuk. De az is lehet, hogy azaz átok tecila játszik vele. Próbált ügyet sem vetni rá, repült tovább. Ám ekkor felbukkant előtte az asztronauta. Nem olyan volt, mint máskor. Égett a körvonala. Aztán meg nem csak az, hanem a domboldal alján futó egyenesek végig égtek… Nicolas fejében megfordult, hogy őrült suhancok próbálják a vonalakt felégetni. Annyi ilyet lehet hallani. Nemrég valamelyik kis faluban akarták a templomot felgyújtani. Még jó, hogy időben elkapták a csibészeket.

„Örült piromániások!”- gondolta a pilóta.

Ám ekkor történt valami. A gépen megbolondultak a műszerek, semmi sem működött rendesen. A mutatók örülten forogtak körbe-körbe, mintha megkergült volna valamitől.

- Mi a fészkes..?- súgta. Mondandóját Mandy sikolya szakította félbe. Hátra nézett. Az a valami, már nagyon közel volt, sárgán bevilágított a repülőjükbe. Szinte meg tudta volna érinteni, ha kinyúl az ablakon. Közelebbről még csodálatosabb, és még ijesztőbb volt az egész. Nicolas agyán átsuhant a gondolat, hogy otthon kellett volna maradni, és megmondani George-nak, hogy nem viszi a bolond turistákat sehová. Amikor ideért a gondolatmentben, pillantása összeakadt Harrold-éval. A férfin látszott a rémület. Mandy folyamatosan sikított, George, pedig hitetlenkedve nézett vissza barátjára.

A hosszú vízszintes ablakszerűségek lassan szétcsúsztak. Erős kékes nyaláb nyúlt ki…

Telibe kapta a gépet.

1997. november 3. La Paz-i újság:

Tegnap este, rejtélyes körülmények között, egy kisgép lezuhant a Nazca fennsík fölött. A gépen négyen utaztak, de a pilótán kívül, mindenki életét vesztette.

A súlyosan sérült férfit, a limai kórházban kezelik…

1997. november 10. Lima. Városi kórház.

- Doktor úr, ne kíméljen!... Túléli? – kérdezte aggódva a nő az orvost. Szemét könnyek hálózták be, keze remegett, látszott rajta, hogy napok óta nem aludt.

- Nem tudom asszonyom, bár tudnám. Jelen pillanatban csak annyit mondhatok, hogy kicsi rá az esély.

- De van rá? – kérdezte reménykedve.

- Esély mindig van. Kérem, nyugodjon meg, és menjen haza. Nicolas jó kezekben van, mindent megteszünk érte. Hívom, ha van változás.

A nő, elgondolkozott. Legkisebb gyermekére már napok óta a szomszédasszony vigyázott. Tényleg jó volna lefeküdni, és aludni egyet. De mi lesz az ő drága urával? Az orvos, mintha csak bele látott volna, így szólt:

- Elena, menjen haza… hívom, ha felébred.

Elena bólintott. Haza megy, ahogy az orvos javasolta. Már épp megfordult volna, mikor az egyik nővér szaladt:

- Doktor úr! Magához tért!

- Ki tért magához? – kérdezett vissza az orvos.

- A pilóta – mondta a nővér.

Az orvos összenézett Elenával, aki széles mosollyal viszonozta pillantását.

Mindketten berohantak Nicolas szobájába. A férfi valóban magánál volt, de látszott rajta, hogy még mindig nem tudja, hol van. Zavaros volt a tekintete, és úgy nézett Elenára, mint aki nem tudja, hogy ki ő.

- Nicolas… Hogy vagy? – kérdezte halkan a nő, miközben lassan közeledett az ágyához. A férfi hunyorogva nézett a nőre. Aztán lassan kisimultak a vonásai, a felismerés jelent meg az arcán.

- Elena? – kérdezte elhaló hangon.

- Igen! – válaszolt boldogan az asszony. Oda sietett a férjéhez, megfogta a kezét. Szeméből könnycseppek hullottak a tiszta fehér ágyneműre – Megismersz? Hogy vagy? Emlékszel valamire?

- Asszonyom, kérem… a férje még csak most ébredt fel, hagyja pihenni. Megvizsgálom, és később bejöhet hozzá. Rendben?

A nő elgondolkozva nézett az orvosra. Biztosan jót akar, rendes embernek látszik, és tényleg az a fő, hogy Nicolas most meggyógyuljon.

- Rendben – bólintott engedelmesen Elena. Homlokon csókolta az urát, és elhagyta a kórtermet. Ahogy kiment, az orvos a beteg fölé hajolt. Ránézett és így szólt:

- Korren! Itt vagy?

Nicolas szeme elfehéredett, feje kissé megemelkedett.

- Igen, Zeppka, itt vagyok. A többiek?

- Mindenkinek sikerült…

- Nagyszerű! Az anyahajó?

- Jó helyen… senki sem veszi észre.

„Nicolas” bólintott. Lassan felült, kinézett az ablakon, majd így szólt:

- Sok minden megváltozott, mióta nem voltam itt, de egy valami ugyanolyan.

- Mi az, Korren?

- Az érzés… amit az ember teste nyújt. Te is érzed Zeppka?

- Igen, érzem. Nincs hozzá fogható…

Korren hírtelen ránézett társára, szeme még mindig fehér ködben úszott.

- Mi van az öreggel?

- Meghalt… Még aznap este.

- Helyes. Akik kijöttek?

- Mind a miénk…

- Jól van. Gyönyörű ez a bolygó… Nézd, milyen kék az ég! Nem is értem, miért mentünk innen el.

- Ré miatt, emlékezz!

Korren lehajtotta a fejét, látszott rajta, hogy felkavarják az emlékek.

- Igen, emlékszem, de Ré már halott! Birodalma a miénk. A tudását, hatalmát, mindent, ami valaha az övé volt, elvettük! Most az ember jön!

- Mit vehetnénk el tőlük… semmilyük sincs – mondta Zeppka.

Az egykor volt Nicolas képe megnyúlt, diadalittas kifejezés jelent meg az arcán.

- Tévedsz! Van! A teste! Ne feledd, mi itt a saját testünkben nem élhetünk. Szükségünk van az emberére. Kitűnő ez a test – súgta, és végig simított magán – Olyan… olyan..- kereste a szavakat.

-… élettel teli. – segítette ki a másik.

- Ez az! – helyeselt. Felállt, kitépte karjából az infúziós csövet. Szemében a fehér köd sárgára, szinte szikrázóvá vált.

- Holnap… mind „átjövünk”. Mind… és fajunk megmenekül! Hívd Norkát, Jöhetnek a többiek! A Morciuson úgy se bírnánk már sokáig. Itt meg újra kezdhetjük!

Az „orvos” kicsit hátrébb lépett. Összevonta szemöldökét és kétkedve így szólt.

- De arról volt szó, hogy csak egy hajónyian jövünk át. Csak annyi, amennyit az „öreg” össze tud szerezni… nem volt szó arról, hogy mindannyian… hogy egy emberiséget…- hebegte, zavartan.

- Bolond! – kiáltotta amaz, megragadta társa vállát, és ahogy csak tudta megrázta- hát nem érted? Megmenekülhetünk!

Zeppka eltolta magától, és dühösen így szólt:

- Tarkkus, sohasem egyezik bele!

- Korren felnevetett.

- Naiv vagy, mint az, kinek a testét uralod! Hát tudd meg, minden Tarkkus ötlete volt!

Az „orvos” hitetlenkedve megrázta a fejét.

- Az nem lehet…

- Már miért ne lehetne?

- Mert Tarkkus… az apám… ő…

- Ő tervelte ki, ő indította el, és ő fejezi be!

Zeppka szeme szürkére váltott. Kétségbeesés vett rajta erőt. Halkan szólt:

- Mikor..?

- Hamarosan…

- Hány zen múlva?

„Nicolas” elgondolkozott pár pillanatig.

- 7 zen, és itt a kolónia – vigyorgott.

- Értem…

- Így kell lennie… ez a Föld a miénk volt valaha. Vedd úgy, hogy most visszaköltözünk. Bérbe adtuk, de a bérlet lejárt.

Bólintott. Pedig nem értett egyet azzal, amit hallott. De nem tudott mit tenni. Elfordította a fejét, és kinézett az égre. Szeme újra fehér ködben úszott.

- Láttad már Korren? Itt süt a nap…

- Igen – szólt, és mellé lépett. Együtt nézték az eget. Azt az eget, amin négy nap múlva, hatalmas kolónia jelent meg. Kisebb, nagyobb piramis-űrhajók lepték el az eget.

Az elődök visszatértek.

Az éjszakai látogató

A férfi lassan közelített a házhoz. Megállt előtte, körülnézett. Az épület sötétségbe burkolózott, sehol sem látszott világosság, lakói bizonyára az igazak álmát aludták.
Az alacsony kerítés nem jelentett akadályt emberünknek, egyetlen laza mozdulattal átugrott rajta. A begóniák mellett találta magát.

Kicsit várt, hátha neszt hall, de csend uralkodott mindenhol. Mikor megbizonyosodott róla, hogy egyedül van, tovább osont.
Végre elérte a ház falát. Szusszant egy kicsit, felpillantott, hogy megnézze jó helyen jár-e, majd határozott mozdulattal felmászott azon a fehér rácson, amin egy futónövény burjánzott.
A férfi minden nehézség nélkül ért célt. A rács tetején egy ablak fogadta, ami tárva-nyitva állt. Bekukucskált, de semmit se látott. Hátrapillantott, majd egy macska ügyességével a szobában termett. Hangtalanul ért földet, lépteit elnyelte a vasrag szõnyeg. Óvatosan az ágy felé osont. Pár lépésre tõle megállt, és nézte az alakot, amint az békésen alszik benne. Egy nõ volt az.
Az ablakon kintrõl beszûrõdõ gyenge fényben nem lehetett látni milyen színû a haja, csak azt, hogy hosszú, és úgy terült el a vállán, mint árvalányhaj a tavaszi szélben. Gyönyörködött benne, ahogy alig észlelhetõen szuszogott, amint oldalt fekve, kezét feje alá téve, valahol messze járt. Kecses alakjára úgy simult a takaró, mintha csak bõre lenne, minden édes vonalat megmutatva látogatójának. A férfi nagyot nyelt, közelebb lépett. Lassan fölé hajolt, majd egyik kezét a nõ szájára tapasztotta, a másikkal lefogta a kezét, hogy esélye se legyen a védekezésre. A nõ felébredt, szeme kikerekedett, fuldokló hangja támadója szorításába veszett.
- Csssss!- intette csendre - csak én vagyok!
A nõ vonásai kisimultak, tekintete megszelídült. Átölelték egymást és forró csókot váltottak. A férfi hosszan, követelõzõn csókolta meg, a nõ pedig éhesen simult hozzá, mint aki már nagyon régóta vár erre a pillanatra.
Néhány percig így, összeforrva feküdtek egymás mellett, majd a nõ így szólt:
- Megõrültél? Bárki megláthatott volna!
- Nem érdekel! Már nem bírtam tovább nélküled! - vallotta be a férfi.
- Tudod, hogy itthon van? És ha meglát?
- Lásson! Neki is megmondom, hogy szeretlek! Az egész világnak szétkürtölöm, hogy szeretlek! - mondta egyre hangosabban.
- Csendesebben! - kérlelte a nõ súgva. Kibontakozott szeretõje karjaiból, felült, és így folytatta: - Minek jöttél ide?
- Hogy elvigyelek! Gyere velem! Elmegyünk innen messze, soha többet nem bánthat téged! Kérlek! - esedezett. Arca eltorzult látszott rajta mennyire szeretné, ha a kedvese igent mondana, de az megrázta a fejét, és így szólt:
- Most nem lehet!
- Miért nem?
- Mert arról volt szó, hogy megvárjuk, míg rám íratja a vagyonát, és akkor...- a férfi a szavába vágott.
- Most leosonok, kinyírom, és a széfbõl elvisszük az összes pénzt! Van benne pár millió, elég lesz sokáig!
- Bolond vagy! Azonnal tudnák, hogy én is benne vagyok! Nem akarok egy életen át bujdosni. Ha meg elkapnak? Börtönben rohadjak? Azt már nem! Különben is, rengeteg pénzt örökölnék utána! Gondolj bele, kényelmesen élhetnénk! Csak még kicsit légy türelmes kérlek!
A férfi felállt néhány lépést tett az ablak felé. Lágy fuvallat lebbentette fel a függönyt, épp megérintve õt.
- Nem akarok már tovább várni! Téged akarlak! Most! - jelentette ki határozottan.
Szavait csend követte. A nõ arcán árnyék suhant át. Szeme az ágya melletti kis éjjeliszekrényre tévedt, aztán szeretõjét nézte, amint rá vár. Az nem nézett hátra, idõt akart hagyni kedvesének, hogy döntsön. Az meg is tette.
Óvatosan a fiókba nyúlt, kihúzta a fegyverét, célzott és lõtt. Aztán még egyszer... és még egyszer.
A lövés zajára összeszaladt a ház. A szobában borzalmas látvány fogadta õket. Egy férfi feküdt az ablaknál, több lövés végzett vele. Teste körül szaporán gyülekezett egy vértócsa. Az ágyon Kate zokogott, remegõ kezében pisztolyt tartott...
A szobalány rohant oda hozzá hogy segítségére legyen. De a nõ nem volt magánál. Üveges szemmel ránézett, és halkan csak ennyit szólt:
- Nem lehet... még nem...

Haikuk

fülembe súgtál

hangtalan szólt szavad, de

így is bennem vagy

halomba állnak

a reménytelen álmok

még élek talán

egy madárka szól

a csendbe hasít hangja

megint tavasz van

még jeges szél fúj

s hó virít, de a szívem

lassan felenged

kormos kéményből

egy kéz nyúl az ég felé

felhőket érint

reped a kék ég

cikk-cakk vegyül beléje

vihar közeleg.

képek a falon

lógnak hallgatag szűken

keretbe szabva

kukás autó

zajára ébredek fel

itt a kedd reggel

talpam alatt száz

kavics sír fájdalmasan.

nekem szól szavuk

ébred a város

dudálnak az autók

megint egy új nap

A Tóparti ház rejtélye - részlet II:

Még sötét volt, mikor felébredtem. Fáztam, és szomjas voltam.

A fejem hasogatott, és szédültem. Egy sötét szobában feküdtem. Senkit nem láttam magam körül, csend volt, csak az agyam zakatolt szüntelen. Megérintettem ott, ahol legjobban sajgott. Nagy kötés díszelgett rajta. Elestem? Baleset ért? Fogalmam se volt, hogy mi történt velem.

Megmoccantam.

Hatalmas sajdulás lett az eredménye. Hát nyugton maradtam, talán elmúlik…

Miért fáj ilyen irdatlanul a fejem? Hol vagyok?

Lassan jobbra fordítottam a fejem. Egy ajtó volt nem messze, mellette ablak, mindkettőn kis redőnnyel volt beárnyékolva. Kintről fény szűrődött be. Az ablak előtt, valaki elment, tehát nem voltam egyedül mégsem. Aztán balra pillantottam, ott az ablakot találtam. Azon is redőny volt, de ez se volt teljesen leeresztve, így láthattam, hogy már este van. Vajon melyik nap estélye? Aztán lenéztem a kezemre, csak most tűnt fel, hogy az is fáj. Nem véletlenül, egy kanül volt bekötve a kézfejembe. Bizonyára azon kaptam a gyógyszereket meg az infúziót. Az állvány kissé távolabb árválkodott. Hát kórházban vagyok"- eszméltem rá.

Hiába erőltettem az agyam, nem emlékeztem rá, hogyan kerültem ide. Mindegy… pihenek. Csak ez a szomjúság… ez ne gyötörne. Kicsit megemeltem a fejem, hogy lássam, nincs-e valahol egy nővérhívó.

Nem volt…

De láttam az ágyammal szemben volt egy asztalkát, azon üvegkancsóban víz mosolygott felém. Mellette pohár, mintha csak nekem készítették volna oda…

Már nem éreztem a torkom, olyan száraz volt, mintha homokot nyeltem volna. Innom kell! Csak ezt tudtam. Valahogy el kell jutnom a kancsóig. Óvatosan kitakaróztam, jobb könyökömre támaszkodtam. Sajgott a fejem rendesen, és hányinger is kerülgetett. Fél szemmel a kancsót néztem. De szépen csillog a víz benne… Még ebben a félhomályban is táncoltak a cseppjei. Csábított, hogy igyak, ezért minden erőmet összeszedve felültem. Forgott a szoba velem, és az émelygésem se hagyott alább, de lassan letettem a lábam, és felálltam. Kicsit tétováztam, hogy elinduljak-e, vagy inkább visszafeküdjek, de az első mellett döntöttem. Merően néztem a kancsót, mint végcélt, és minden erőmet összeszedve lépkedtem feléje. Félúton megálltam, lehunytam a szemem. Hogy én milyen hülye vagyok, ágyban kellett volna maradnom, biztos jön a nővér… de most már mindegy, már mindjárt ott vagyok.

Még egy lépés… és még egy…

Végre elértem.

Rátámaszkodtam, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Kicsit remegett a kezem, de megfogtam a kancsót. Nagyon nehéznek tűnt, mintha ólomból lett volna. Teletöltöttem a poharat, és a számhoz emeltem. Amint az első korty legurult a torkomon, kezdett a szédülésem alábbhagyni, és a közérzetem is sokkal jobb lett. A fejem még zakatolt, de már az se annyira, mint az előbb.

Az ajtó felé néztem, mert láttam egy árnyat megállni az ajtó előtt. Egy nővér lehetett, kis fityula volt a fején. Aztán egy másik csatlakozott hozzá, elhúzta az ajtóból, csak halk suttogásuk véltem hallani. Nem értettem, hogy mit beszélnek, és máig se tudom miért, de kíváncsi lettem szavaikra. Ahelyett, hogy lefeküdtem volna, elindultam az ajtó felé. Talán az orvos az, talán tudok vele beszélni.

Csak néhány lépés választott el az ajtótól, már nyúltam a kilincs után, mikor kivettem egy mondattöredéket.

-… nem jöhet ki a kórházból! Mindent elronthat! - hallottam egy női hangot. Egy értelmetlen suttogás volt rá a válasz. Aztán megmozdult a kilincs!

Megrémültem.

Meg akarnak ölni!

Szabadulás

Nem emlékszem pontosan, hogyan kezdődött.

Egyik pillanatban még minden békés volt, nyugodt és kényelmes, aztán egycsapásra minden odaveszett.

Utólag ugyan voltak már nyugtalanító jelek, de először csak arra gondoltam, hogy a hely szűke, meg az időnként fellépő nyugtalan érzés, csak átmeneti. Majd elmúlik, hisz eddig mindig minden rendbe volt. Kitünő a lakás. Összkomfortos, kényelmes, csendes. Halk zene, kellemes hőmérséklet, na és a kiszolgálás! Amit csak megkívánok, szinte azonnal meg is kapom! Elég csak rágondolonom, máris az enyém! Szóval nem lehetett okom panaszra!

Azon a reggelen az első amit észleltem az az volt, hogy mintha még jobban összement volna az otthonom. Sehogy sem leltem benne a helyem. Majd egy földrengés következett, a falak rámborúltak és mindenemet elárasztotta a kétségbeesés. Pánik fogott el. Mi történik? Hogy fogom ezt túlélni?

Csak feküdtem, mozdulni se tudtam. Zsibbadt volt minden tagom, és éreztem bajban vagyok.

Aztán elöntötte a testem a fájdalom. Szívem hevesen vert, és nem tudtam, hogy miért, de éreztem menekülnöm kell. Megpróbáltam megmozdulni, de a rám borult falak akadályoztak a mozgásban. Tudtam, hogy ha életben akarok maradni, muszáj innen kikerülnöm, ezért újra és újra nekivágtam az útnak. Alig haladtam valamennyit, épp csak araszoltam. A vaksötétben semmit sem láttam.

Eddig.

Hirtelen a sötétség mélyéből feltört egy kis fény. Az alagút végén ott az élet! Arra tudok menekülni! Hát van kiút! Minden erőmet összeszedtem, és újult erővel nekivágtam. Érzem mindjárt kiérek, s magam mögött hagyom az omladozó hajlékom, ami ennyi szép együtt töltött nap után kivetett magából.

De az alagút nagyon szűk volt, hiába akartam kibújni rajta, nem fértem ki.

Fáradt voltam, és elgyötört.

Fogytán volt a levegőm, szívem lassult, szédültem.

Éreztem, hogy mögöttem minden összedőlt, hogy vissza már nincs út.

Ekkor nem várt dolog történt.

Valaki, vagy valami megragadta a fejem, és húzni kezdett kifelé, közben föntről a falak újra rámborúltak, de most még jobban, mint eddig bármikor.

Egyetlen pillanat volt csak az egész, és én kiértem az alagútból a fényre.

Az első amit érzékeltem, hogy hideg van.

A szemem nem tudtam kinyitni, mert valami pont belevilágított. Valaki megdörzsölt, megpaskolt, és még a torkomon is lenyomott valamit, ami után éreztem újra kapok levegőt.

Végre lélegzem!

De ez olyan más volt mint eddig! Valahogy fárasztott az egész lélegzetvétel. Résnyire kinyitottam a szemem, de csak foltokat láttam maga körül. Mozogtak ide-oda. Megragadtak, forgattak, mosdattak.

Mindenem fáj, fázok, mit csinálnak? Hagyjanak már békén! Vissza akarok menni az én jó meleg kényelmes kis lakásomba! Tegyenek vissza!

Kétségbeestem.

Vajon mi lesz velem? Egyáltalán hol vagyok?

Ekkor megint különös dolog történt velem.

Erre mindig emlékezni fogok!

Az egyik homályos alak megragadott, és átadott valakinek.

Megfogott, de nem úgy, mint ahogy az előbb tették.

Óvatosan, finoman. Megsimogatott. Gyengéd hangja olyan ismerős volt valahonnan. Érintése felidézte a benti világom egy-egy pillanatát, mikor szellő simogatta házam. Ringatott, és ahogy megölelt, már ne is fájt semmim.

Nem fáztam már, a félelmem is elmúlt.

Tudtam biztonságban vagyok.