2011. április 4., hétfő

Szabadulás


Nem emlékszem pontosan, hogyan kezdődött.

Egyik pillanatban még minden békés volt, nyugodt és kényelmes, aztán egycsapásra minden odaveszett.

Utólag ugyan voltak már nyugtalanító jelek, de először csak arra gondoltam, hogy a hely szűke, meg az időnként fellépő nyugtalan érzés, csak átmeneti. Majd elmúlik, hisz eddig mindig minden rendbe volt. Kitünő a lakás. Összkomfortos, kényelmes, csendes. Halk zene, kellemes hőmérséklet, na és a kiszolgálás! Amit csak megkívánok, szinte azonnal meg is kapom! Elég csak rágondolonom, máris az enyém! Szóval nem lehetett okom panaszra!

Azon a reggelen az első amit észleltem az az volt, hogy mintha még jobban összement volna az otthonom. Sehogy sem leltem benne a helyem. Majd egy földrengés következett, a falak rámborúltak és mindenemet elárasztotta a kétségbeesés. Pánik fogott el. Mi történik? Hogy fogom ezt túlélni?

Csak feküdtem, mozdulni se tudtam. Zsibbadt volt minden tagom, és éreztem bajban vagyok.

Aztán elöntötte a testem a fájdalom. Szívem hevesen vert, és nem tudtam, hogy miért, de éreztem menekülnöm kell. Megpróbáltam megmozdulni, de a rám borult falak akadályoztak a mozgásban. Tudtam, hogy ha életben akarok maradni, muszáj innen kikerülnöm, ezért újra és újra nekivágtam az útnak. Alig haladtam valamennyit, épp csak araszoltam. A vaksötétben semmit sem láttam.

Eddig.

Hirtelen a sötétség mélyéből feltört egy kis fény. Az alagút végén ott az élet! Arra tudok menekülni! Hát van kiút! Minden erőmet összeszedtem, és újult erővel nekivágtam. Érzem mindjárt kiérek, s magam mögött hagyom az omladozó hajlékom, ami ennyi szép együtt töltött nap után kivetett magából.

De az alagút nagyon szűk volt, hiába akartam kibújni rajta, nem fértem ki.

Fáradt voltam, és elgyötört.

Fogytán volt a levegőm, szívem lassult, szédültem.

Éreztem, hogy mögöttem minden összedőlt, hogy vissza már nincs út.

Ekkor nem várt dolog történt.

Valaki, vagy valami megragadta a fejem, és húzni kezdett kifelé, közben föntről a falak újra rámborúltak, de most még jobban, mint eddig bármikor.

Egyetlen pillanat volt csak az egész, és én kiértem az alagútból a fényre.

Az első amit érzékeltem, hogy hideg van.

A szemem nem tudtam kinyitni, mert valami pont belevilágított. Valaki megdörzsölt, megpaskolt, és még a torkomon is lenyomott valamit, ami után éreztem újra kapok levegőt.

Végre lélegzem!

De ez olyan más volt mint eddig! Valahogy fárasztott az egész lélegzetvétel. Résnyire kinyitottam a szemem, de csak foltokat láttam maga körül. Mozogtak ide-oda. Megragadtak, forgattak, mosdattak.

Mindenem fáj, fázok, mit csinálnak? Hagyjanak már békén! Vissza akarok menni az én jó meleg kényelmes kis lakásomba! Tegyenek vissza!

Kétségbeestem.

Vajon mi lesz velem? Egyáltalán hol vagyok?

Ekkor megint különös dolog történt velem.

Erre mindig emlékezni fogok!

Az egyik homályos alak megragadott, és átadott valakinek.

Megfogott, de nem úgy, mint ahogy az előbb tették.

Óvatosan, finoman. Megsimogatott. Gyengéd hangja olyan ismerős volt valahonnan. Érintése felidézte a benti világom egy-egy pillanatát, mikor szellő simogatta házam. Ringatott, és ahogy megölelt, már ne is fájt semmim.

Nem fáztam már, a félelmem is elmúlt.

Tudtam biztonságban vagyok.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése