A köd

A városra köd borult egy reggelen.

Sűrű, tejfehér, nehéz s hirtelen

minden eltűnt, mintha sosem lett volna,

Mintha a ködben csak maga a köd volna.

Eltüntette az eget,

el messze a hegyet,

nincs templomtorony,

nincs híd, nincs a kis Pagony.

Nem ereszti, körülveszi,

jeges hideg újaival becézgeti,

Mint mostoha sosem szeretett gyermekét,

úgy teszi rá a városra köd-kezét.

Telhetetlen éhét csak az est csillapítja,

a köd-fátyolra éjt hajítva.

A házak üvegszemmel vakon néznek a füsttel teli légbe,

s mint lápi-lidércek nyári éjjel,

táncot járnak a fénnyel.

Időkapszula- részlet

– Mikor lesz hát? – kérdezte a kopasz.

– Négy nap múlva, a vacsora után – mondta a másik.

– Az útját már eldöntötte, de hogy azzá legyen, aminek rendeltetett, fel kell támadnia!

– Istennek ez semmiség! – feleselt a fekete hajú.

– Isten tán elfeledte fiát, hisz oly útra engedte, ahol ingoványos a talaj! S ne feledd, mit mondott a menyegző után: „Ti fogjátok majd kezem, s vezettek engem atyám elé, s ti lesztek azok is, kik majd feltámasztjátok lelkem, hogy élhessen bűntelen!”

– Mit jelent mindez?

– Azt, Jakab, hogy amit Arimathiai József mondott, úgy lészen! Ezen egy kicsit rágódtak, és látszott, aggodalom tölti el szívüket.

– És ha nem sikerül? – idegeskedett a fekete hajú.

– Akkor, Júdás, Jézus Simon sorsára jut, és egy lesz azok közül a tanítók közül, akik járják e világot.

– Jakab! Ő a Megváltó ezt tudjuk, és istenemre mondom – már megbocsáss, Uram! –, (felpillantott az égre) láttam mi mindent tett, és mi mindent vitt végez! Önmagát is megmenti, és így lesz ő a Messiás!

– Nem akarja megmenteni éltét! Halni akar, hogy bűneink vele hulljanak a sírba, s mint Simon nem támadt fel, ő fel fog, így beteljesedik akarata!

Amint ezt mondta, a domb felől folyamatos beszéd hallatszott, és a nép halk duruzsoló „válasza” imitt-amott felelt a tanokra. A két férfi még beljebb lépett, hőseink pedig úgy mentek utánuk, mint árnyék oson az ember után.

      Jakab szólt újra:

– A római? Ő mit mondott?

– Ott lesz, József megfizette rendesen.

– A nők?

– Semmit sem tudnak.

– Ki van még?

– Az anyja, és Mária.... De ők nem tudhatják…

– És a gyermek?

– Józsefnek rá is gondja lészen!

– Hát meg vagyunk? Készen állunk?

– És az Úr, ki kegyesen vigyáz ránk.

– Irgalmas az ég….

– …s irgalmas az Isten… – mondták, és visszatértek a többiek közé.

      Szél támadt a fák között, és meghajlította az ágakat. 

Időkapszula - részlet

 Tinta-klubos társaimmal közösen jelentetünk meg egy novelláskötetet, aminek a címe: APOKRIF. Ezen kötetből olvashatnak a kedves olvasók részletet. 

   – Jézus! Jézus! Merre vagy? – Egy nő lépett ki a házból. Mária volt az, és bár látszott rajta, hogy eltelt néhány év, kecsességén alig fogott az idő. A távolban játszó gyerekek felé nézett, kezét szeme fölé ernyőzte, hogy jobban lásson. Egyik fiúcska megfordult, és felé intett. Mária visszaintett, Jézus az anyjához szaladt és csillogó szemmel nézett fel rá. Látszott, hogy mennyire erős kapocs köti össze anyát és fiát.

– Hívtál, anyám? – kérdezte a gyermek.

– Igen, fiam! Szeretném, ha ma tanulnál kicsit. Nemcsak a testnek kell a növekedés, a szellemnek is kell a kiteljesedés.

– Jobban szeretném, ha mesélnél nekem Simonról, anyám! – kérlelte a gyermek.

– Tanulnod kell, Jézus! – erősködött a nő.

– Ígérem, tanulok, csak mesélj nekem Pereai Simonról! Kérlek!

      Oly esdeklőn nézett anyjára, hogy annak megesett rajta a szíve.

– Jól van, de aztán tanulsz!

– Tanulok anyám, tanulok! – kiáltotta a fiúcska lelkesen. Szeme ragyogott, arca kipirult az izgalomtól. Mária leült egy kis faszékre, Jézus meg a lába elé. Mária néhány pillanatig a távolba nézett, mintha a gondolatait szedné össze, majd elkezdte a történetet.

– Ez akkor történt, amikor még gyermek voltam József pedig még nem élt mellettem, s akkor te még meg sem születtél! – kezdte.

– Élt Pereában egy Simon nevű férfi, ki úgy élt, mint más hozzá hasonló rabszolga, rosszabb sora sem lehetett azoknál, akiket a sors hasonló életre terelt. Rómaiak mellett megízlelte hamar, hogy milyen annak az élete, aki Izrael gyermeke, és aki szolgaként térdel urai előtt. Simon szerette volna az övéit felszabadítani, kivezetni onnan őket, de tudta, nem lesz ez olyan könnyű, mint ahogy remélte. Mikor a rómaiak nem figyeltek, titokban Istenhez fordult, és az ő irányításával maga köré gyűjtötte azokat, akik hasonlóképp vélekedtek. Egyszer volt egy látomása, melyben látta magát keresztre feszítve. Így tudta meg, hogy a halálát ez okozza majd. Ekkor eltökélte, hogy tanítani fog, s ha a hívei követik őt, meg tudja változtatni az embereket és Isten szent tételei szerint jobbá teheti őket. Ám a rómaiak nem tűrik azt, ki velük szembeszáll. Nem tűrik azt sem, ha nem engedelmeskednek, de legfőképp azt nem tűrték, ha lázadtak zúgolódtak a hatalmuk alá vont népek.

Simon látomása igazzá lett. Pesah napján feszítették meg, több társával együtt…– mesélte Mária. A kis Jézus szájtátva hallgatta édesanyját, itta minden szavát, mint szomjazó a hűs kút vizét.

– Anyám! Ha tudta, hogy meg fogják feszíteni, miért engedte, hogy megtörténjen? Tán tehetett volna ellene.

– Valószínű, hogy ha még időben felhagy mindennel, akkor talán még most is él! – nyugtázta Mária.

– De? – kérdezte a fiú.

– De szolga marad örökre. Így azonban azok, akiknek szeme felnyílt, elindultak egy úton, ami Isten tanaihoz vezet. Meghalt, hogy feloldozza az embereket.

– De anyám! Nem tudta véghezvinni mindazt, amit szeretett volna! Épp csak elkezdte, máris meghalt! – erősködött Jézus.

– Valóban, de mi mégis emlékezünk rá, s szívünk mélyén követjük őt, még akkor is, ha tudjuk, nem lehetne. – Ezen elmerengett a gyermek. Látszott rajta, hogy nagyon felvillanyozta a történet. Anyja ölébe fúrta magát, majd így szólt:

– Ha nagy leszek, én leszek az, ki megváltom az embereket, aki kivezeti őket a fák közül, s megmutatom, merre van Isten országa!

– Jaj, fiam! – kiáltott fel Mária riadtan. – Ezt most feledd el, de azonnal! Nem bírnám elviselni, ha elveszítenélek! – Magához ölelte fiát, de az kibontakozott karjából.

– Anyám! Valakinek meg kell mutatni, mi helyes. Tanítani, és oktatni a tudatlanokat, és lesz majd olyan ember, aki segít nekem abban, hogy mindezt véghezvigyem…

Mária szörnyülködve nézte a fiát, riadalom és fájdalom ült szemében, de aztán halkan így szólt:

– Menj, hát! Tanulj, gyermekem! Elég mára a történetekből, elég Simonból és elég a rómaiakból! Menj!

– Megyek, anyám! – szólt engedelmesen. Befutott a házba, édesanyját maga mögött hagyva, aki magába roskadva ült, csendesen, sírdogálva. Egy pillanatra felnézett, egyenesen Robertre, s így szólt:

– Hát bevégeztetett….

      Mielőtt Robert megkérdezhette volna, hogy mi, megfordult velük az udvar, kavargott körülöttük a homok, és mire felocsúdtak, egy fákkal teli domboldalon találták magukat.