A köd

A városra köd borult egy reggelen.

Sűrű, tejfehér, nehéz s hirtelen

minden eltűnt, mintha sosem lett volna,

Mintha a ködben csak maga a köd volna.

Eltüntette az eget,

el messze a hegyet,

nincs templomtorony,

nincs híd, nincs a kis Pagony.

Nem ereszti, körülveszi,

jeges hideg újaival becézgeti,

Mint mostoha sosem szeretett gyermekét,

úgy teszi rá a városra köd-kezét.

Telhetetlen éhét csak az est csillapítja,

a köd-fátyolra éjt hajítva.

A házak üvegszemmel vakon néznek a füsttel teli légbe,

s mint lápi-lidércek nyári éjjel,

táncot járnak a fénnyel.