A
városra köd borult egy reggelen.
Sűrű,
tejfehér, nehéz s hirtelen
minden
eltűnt, mintha sosem lett volna,
Mintha
a ködben csak maga a köd volna.
Eltüntette
az eget,
el
messze a hegyet,
nincs
templomtorony,
nincs
híd, nincs a kis Pagony.
Nem
ereszti, körülveszi,
jeges
hideg újaival becézgeti,
Mint
mostoha sosem szeretett gyermekét,
úgy
teszi rá a városra köd-kezét.
Telhetetlen
éhét csak az est csillapítja,
a
köd-fátyolra éjt hajítva.
A
házak üvegszemmel vakon néznek a füsttel teli légbe,
s
mint lápi-lidércek nyári éjjel,
táncot
járnak a fénnyel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése