Még sötét volt, mikor felébredtem. Fáztam, és szomjas voltam.
A fejem hasogatott, és szédültem. Egy sötét szobában feküdtem. Senkit nem láttam magam körül, csend volt, csak az agyam zakatolt szüntelen. Megérintettem ott, ahol legjobban sajgott. Nagy kötés díszelgett rajta. Elestem? Baleset ért? Fogalmam se volt, hogy mi történt velem.
Megmoccantam.
Hatalmas sajdulás lett az eredménye. Hát nyugton maradtam, talán elmúlik…
Miért fáj ilyen irdatlanul a fejem? Hol vagyok?
Lassan jobbra fordítottam a fejem. Egy ajtó volt nem messze, mellette ablak, mindkettőn kis redőnnyel volt beárnyékolva. Kintről fény szűrődött be. Az ablak előtt, valaki elment, tehát nem voltam egyedül mégsem. Aztán balra pillantottam, ott az ablakot találtam. Azon is redőny volt, de ez se volt teljesen leeresztve, így láthattam, hogy már este van. Vajon melyik nap estélye? Aztán lenéztem a kezemre, csak most tűnt fel, hogy az is fáj. Nem véletlenül, egy kanül volt bekötve a kézfejembe. Bizonyára azon kaptam a gyógyszereket meg az infúziót. Az állvány kissé távolabb árválkodott. Hát kórházban vagyok"- eszméltem rá.
Hiába erőltettem az agyam, nem emlékeztem rá, hogyan kerültem ide. Mindegy… pihenek. Csak ez a szomjúság… ez ne gyötörne. Kicsit megemeltem a fejem, hogy lássam, nincs-e valahol egy nővérhívó.
Nem volt…
De láttam az ágyammal szemben volt egy asztalkát, azon üvegkancsóban víz mosolygott felém. Mellette pohár, mintha csak nekem készítették volna oda…
Már nem éreztem a torkom, olyan száraz volt, mintha homokot nyeltem volna. Innom kell! Csak ezt tudtam. Valahogy el kell jutnom a kancsóig. Óvatosan kitakaróztam, jobb könyökömre támaszkodtam. Sajgott a fejem rendesen, és hányinger is kerülgetett. Fél szemmel a kancsót néztem. De szépen csillog a víz benne… Még ebben a félhomályban is táncoltak a cseppjei. Csábított, hogy igyak, ezért minden erőmet összeszedve felültem. Forgott a szoba velem, és az émelygésem se hagyott alább, de lassan letettem a lábam, és felálltam. Kicsit tétováztam, hogy elinduljak-e, vagy inkább visszafeküdjek, de az első mellett döntöttem. Merően néztem a kancsót, mint végcélt, és minden erőmet összeszedve lépkedtem feléje. Félúton megálltam, lehunytam a szemem. Hogy én milyen hülye vagyok, ágyban kellett volna maradnom, biztos jön a nővér… de most már mindegy, már mindjárt ott vagyok.
Még egy lépés… és még egy…
Végre elértem.
Rátámaszkodtam, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Kicsit remegett a kezem, de megfogtam a kancsót. Nagyon nehéznek tűnt, mintha ólomból lett volna. Teletöltöttem a poharat, és a számhoz emeltem. Amint az első korty legurult a torkomon, kezdett a szédülésem alábbhagyni, és a közérzetem is sokkal jobb lett. A fejem még zakatolt, de már az se annyira, mint az előbb.
Az ajtó felé néztem, mert láttam egy árnyat megállni az ajtó előtt. Egy nővér lehetett, kis fityula volt a fején. Aztán egy másik csatlakozott hozzá, elhúzta az ajtóból, csak halk suttogásuk véltem hallani. Nem értettem, hogy mit beszélnek, és máig se tudom miért, de kíváncsi lettem szavaikra. Ahelyett, hogy lefeküdtem volna, elindultam az ajtó felé. Talán az orvos az, talán tudok vele beszélni.
Csak néhány lépés választott el az ajtótól, már nyúltam a kilincs után, mikor kivettem egy mondattöredéket.
-… nem jöhet ki a kórházból! Mindent elronthat! - hallottam egy női hangot. Egy értelmetlen suttogás volt rá a válasz. Aztán megmozdult a kilincs!
Megrémültem.
Meg akarnak ölni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése