2011. április 16., szombat

A fáraó katonája



"És kinyújtá Mózes az ő kezét a tengerre, az Úr pedig egész éjjel erős keleti széllel hajtá a tengert és szárazzá tevé a tengert, és kétfelé válának a vizek. És szárazon menének az Izráel fiai a tenger közepébe, a vizek pedig kőfal gyanánt valának nékik jobbkezök és balkezök felől." (Mózes II. 14.21


Ez a nap is épp olyan forró volt és elviselhetetlen, mint bármelyik másik. Az apró helyiségben szinte állt a levegő. Samantha halántékán és hátán hosszú patakokban folyt a veríték.

Rettentő fáradt volt. Azon kapta magát, hogy le akar csukódni a szeme. Már órák óta dolgozott, és még csak nem is evett semmit.

Felállt munkája mellől, és a sarokban álló kis asztalhoz lépett. Kávét töltött ki magának, amit egy száraz - még reggelről maradt - szendvics követett.

Kinyitotta az ablakot, hátha bejön némi friss fuvallat. Lehunyta a szemét, és arra gondolt, milyen jó lenne nem ebben a korban élni itt, Egyiptomban. Imádta ezt az országot, a kultúráját, minden kövét, minden romját, minden kicsi szegletét. De a modern világ nem vonzotta. Csakis a régmúlt Egyiptomát szerette. Régész tanoncként jobb munkára nem számíthatott, de nem is panaszkodott, örömmel tette a dolgát. Rá bízták a leletek rekonstruálását, tisztogatását. Sziszifuszi munkának tűnhetett más szemében, de ő szerette, hisz olyan tárgyakat érintett nap mint nap, amit több ezer éve valaki más használt. Ez minden örömmel felért, s ezért hajlandó volt minden áldozatot meghozni.

Ezenfelül jól beszélte az arabot, az óegyiptomit, és elboldogult az ókori írások legtöbbjével.

Az ásatás amelyen részt vett, nem volt messze az egykori Per-Ramses városától a mai Kairótól észak-keletre feküdt. Ramses álmodta meg, amit – a legenda szerint – a zsidókkal építtetett fel. Az egykor oly csodálatos metropolist benőtte a növényzet, egykori pompájából semmi sem maradt, csak romok mindenütt. Dr. Kevin Durnst vezette az ásatást. Már a harmadik ásatási évet szánta erre a területre. Volt úgy, hogy napokig semmi nem került elő, máskor, pedig nem győzték a tárgyakat behordani Samantha-hoz.

Ez a nap azonban unalmasan telt el. Lassan haladt a leletek tisztogatásával, és összeillesztésével. A határidő viszont szorította. Így hát úgy döntött, folytatja munkáját. Épp leakart ülni az asztalhoz, mikor kivágódott az ajtó és Kevin rontott be rajta. Zilált, alig kapott levegőt. Szemében különös fény játszott. Egy percig csak a levegőt kapkodta, megszólalni se tudott.

A régész harmincas évei elején járt rövid barna haja és zöld szeme és csibészes mosolya, jócskán hozzájárult ahhoz, hogy az ásatáson részt vevő hölgyek érte rajongjanak. De Kevint nem érdekelték a nők, csakis a munkája tartotta lázban. Mint ahogy most is. A férfi csak állt, és mint a partra vetett hal tátogott. Nem tudta hogyan is mondja el mindazt, amit szeretett volna tudatni a lánnyal.

- Én… én… végre, megvan! Sam! Látnia kell!- kezdte.

- Mi van meg, és mit kell látnom? Nem tudna érthetőbben beszélni? – kérte a férfit.

- Elnézést, de elragadtattam magam. Rég várok már valami hasonlóra. Egy csodálatos sírt találtunk! Egy katona lehetett, mert eltemették vele a harci szekerét és a vértezetét is! De ami a lényeg, ez a papirusz! Nézze! – mondta, és átnyújtott a lánynak egy papirusztekercset. A tekercs egy fa hengerbe volt beletekerve. Óvatosan kivette, az asztalra fektette.

Valóban nagyon szép tekercs volt. Itt-ott hiányosnak bizonyult, de korához képest jó állapotnak örvendett. Alig vetett rá egy pillantást, a régész türelmetlenkedni kezdett:

- Na? Mit szól? – kérdezte. Samatha belenézett a tekercsbe, amit a lány óvatosan kezdett kitekerni, nehogy megsérüljön. Ahol megmaradt az írás, ott jól látható volt, így könnyen olvashatóvá vált annak, aki értette a hieratikus írást.

- Még alig néztem bele, de azt látom, hogy egy Antuf nevű férfi írta, aki őfelsége II. Ramses fáraó harckocsi hadának volt vezére. Ezt itt nem tudom pontosan kivenni – mutatott egy elmosódott sorra – talán azt írja, hogy hamarosan meghal. Nagyon érdekes! Maga már elolvasta?

- Nem végig. De amikor rájöttem, hogy mit ír, azonnal idejöttem!

- Értem. Nos, nézzük csak – mondta. Leült, és az írás fölé hajolt. Elkezdte olvasni a papiruszt.

Antuf a nevem, őfelsége II. Ramses a mi urunk katonája vagyok, - Amon fia, a legnagyobb mind közül, ki valaha élt - kinevezett a kocsi hajtók élére. Ez nagy megtiszteltetés nekem, és enyéimnek…

Elmesélek egy történetet, melynek valaha részese voltam, s ami egész életemben nyomta lelkem. Hamarosan meghalok, ez a papirusz lesz lelkiismeretem záloga…

hatalmas tömeg gyűlt a palota elé. A város építői azok. A sivatag elhagyott városából, a rég feledett és gyűlölt Ahet-Atonból származnak. Az a király, kit feledni s törölni kellene mindenünnen, hátrahagyta híveit, s azok nemhogy hullottak volna, csak szaporodtak. Ehnaton volt az, ki Atont imádta, s egyetlen istennek kiáltotta ki. A józan eszű kemeti ember tudta, hogy nem egy isten van, de voltak kik követték, sőt túlélték őt! Egy Mose nevű férfi a vezetőjük...ő az a gyermek, akit az istenekre bízták mert az anyja meghalt a szülésben...a kis Mosét egy udvarhölgy lelte meg, s a palotába vitte magával. A király hamar megkedvelte...mikor Mose nagyobb lett, megtudta, hogy az ő anyja egy eretnek asszony, s az apja a fáraó. Ramses sokszor gyakorolta tekintélyét a rabszolgákon is, így történhetett hogy Mose az ő magjából született, s csak az istenek akarhatták, hogy egykor apjához kerüljön...

Egyszer aztán megtörtént az, ami kihatott egész életére...kezet emelt egy munkavezetőre. Joggal vagy jog nélkül, de megölte, s ki öl, maga is halálba vész, még ha a fáraó kegyeltje is. Elbujdosott hát a sivatagba. Ott lelt azokra, akiket maga köré gyűjtött...

...a király uralkodásának 67. évében, a második évszak második hónapjának 19. napján - eljött, s kért. Méghozzá azt, hogy a király engedje el népét. Ramses öreg már, s beteg is, mert fia Amon-her-khepeshef, elsőszülött fia az, ki döntéseket hoz apja helyett. Hosszú ideje már ő a társuralkodója…

Ma nagy a csődület, mert a fáraó fia nem engedi el őket, s Mose azt mondta, meghalnak, ha így lesz. Csapásokat ígért...sokan meghaltak, sír egész Kemet népe…

mérgezett a víz, sáskák feketítik el az eget, elpusztítanak mindent. Döglött halakat sodor az ár, békák és rontás mindenütt...

Ramses elrendelte, hogy Mose azonnal hagyja el Kemet földjét, s vigye magával népét. De Amon-her-khepeshef a fáraó fia, trónjának várományosa nem nyugodott bele apja döntésébe. Dühtől tajtékozva jött a táborba, és megparancsolta, hogy azonnal eredjünk nyomukba! Ramses kéri fiát, hogy ne menjen, ne forduljon öccse ellen...Amonhoz imádkozom...

...ott mentek, látszott hátuk, s szekérnyi batyujuk, barmuk, melyet húztak maguk után. Követtük őket, a lápba, de elakadtunk a kerekek nem mentek tovább...így szól a király fia:„Azonnal leszálltok kocsitokról, s eredtek nyomukba! Tüzes nyílzáport lőjetek rájuk! Nem juthatnak ki a lápból!”

...a sás, égett, füstje elsötétítette az eget. Amazok meg hátrahagyták gyermekeiket, s asszonyaikat, s jöttek ellenünk...hullottunk, s ők is haltak sokan...láttam, amint Mose és a fáraó fia egymással vív, ruhájuk, mely egykor fehér volt, most vöröslött a vértől…

Egyszer csak minden elcsendesedett, elhaltak a csata hangjai. Csak a láp tüze ropogott egyre. Amon-her-khepeshef holtan fekszik, fogadott fivére az, ki megölte. A fáraó fia halott…

Samantha felnézett.

- Nem hiszem el, hogy ezt olvasom!

- Olvassa tovább! – biztatta a férfi izgatottan.

Hazavittük a fáraó fiát, kit Mose megölt. Ramses üvölt, s sír az egész palota …A fáraó elsőszülött fia halott!…Mennyi véres áldozat, csak azért, mert rabszolgákat nem engedték el. Meghalt a trón örököse, s aztán követte apja is… Halotti menet tart a Holtak városába, hosszú sor kígyózik a királyi szarkofágok után…Asszonyok tépik hajukat amint a lemenő nappal Amon fia is nyugovóra tér…

Mindez, amit itt leírtam, azért tettem, mert engem is érint ez a történet. Anyám, azaz udvarhölgy, aki meglelte Mosét! Sokat járt a Nílushoz, mert gyönyörű pitypang nőtt a partján. Azt szedte le, a királynénak. Egyszer, gyereksírást hallott. Követte azt, s akkor lelte meg a gyermeket. Megszánta a kis árvát, és magával vitte a palotába. A nagy királyi feleség maga mellé vette, őt s én ott születtem már a palotában. Amon-her-khepeshef mellett nőttem fel. Ő és a kis Mose volt a legjobb pajtásom ... felnőtt fejjel a két barátomat látom csatázni, s én vagyok az, kinek döntenem kell, hogy melyik oldalra álljak…Barátságunk akkor kezdett megromlani, mikor Mose megtudta, honnan származik. A herceg neheztelt rá, mert atyja fiaként szerette Mosét...már egészen kisgyermekként is kitűnt közülünk. Minden érdekelte, itta a tudományokat...a fáraó megjegyezte, hogy fájlalja, hogy édes fiai közül senki sem hasonlít rá. Amon-her-khepeshef hamar megunta a dolgot, és nyíltan támadta Mosét. Riválisok lettek...később, mikor jobban kiültek az ellentétek, s mikor Mose vezére lett népének, a király fia elérkezettnek látta az időt a bosszúra...tán az istenek meg tudnak neki bocsátani, mert én nem...az istenek bölcsek, vajon ők hogy látják ezt?Érzem, hamarosan megtudom…”

Itt vége lett a történetnek. Imák következtek, melyek Antuf túlvilági életét voltak hivatottak jobbá tenni.

Csak nézték a papiruszt, ami több mint 3500 éve íródott.

Kevin ellépett az asztaltól, és alig hallhatóan így szólt:

- Nos Sam, mit szól ehhez?

- Megdöbbentő. Tudja, hogy mi lesz, ha ez napvilágra kerül? – kérdezte izgatottan.

- Tudom! Épp ezért egyelőre titokban kell tartani!

- Ki tud még róla?

- Csak maga meg én.

Kevin leült, elvette az egyik szikkadt szendvicset, de nem harapott bele, csak azzal mutogatott, miközben így szónokolt:

- Tudja, mióta vágyok már egy ilyen leletre? Mindig is éreztem, hogy több van a kivonulás mögött, mint amit sejtettünk! És tudja Sam, még az is lehet, hogy ez a papirusz csak a felszínt karcolja! Mindez mi ebben a tekercsben olvasható, fantasztikus felfedezés! Kiderült, hogy nem Ramses volt az aki a zsidók után eredt, és nem a járványban halt meg elsőszülött fia. Aztán meg ott van a tenger, amit Mózes kettéválasztott, meg a tűzgömb, melyet az isten küldött az egyiptomiakra. Minden ami a Bibliában van igaz, csak az évezredek elferdítették! Elképesztő!

Samantha még mindig a papirusz olvasgatta. Néhány pillanat múlva így szólt:

- Biztos helyre kell tenni!

- Igaza van! Beteszem abba a kis széfbe, amiben az érmék is vannak!

- Igazán nem akarok vitatkozni Önnel, de én nem oda tenném!

- Hát hová? – kérdezte kíváncsian.

- Be kellene vinni Kairói Múzeumba. Ott biztonságosabb lenne, mint itt kint, a semmi közepén!

A régész mosolyogva így szólt:

- Na, látja, ezért fordultam magához! Mert eszes és gyakorlatias! Indulok is akkor! Elkísér?

- Igen…örömmel.-mosolygott a lány.

- Akkor induljunk! – mondta Kevin, és megfogta Samantha vállát.

- Samantha! Mehetünk? – szólt az újbóli felszólítás.

Semmi válasz.

- Samantha!

A régész kissé türelmetlenül rázta meg a nőt.

- Ébredjen Sam! Indulunk Kairóba! Hall engem?

Samantha álmosan nézett fel.

Hirtelen azt se tudta, hogy hol van. Körülnézett.

Ekkor jött rá, hogy munka közben elaludt.

- Azt hiszem elaludtam…- vallotta be töredelmesen.

- Elég rendesen! – mosolygott a régész – alig tudtam felébreszteni.

- Furcsa álmom volt…

- Igen? Na, majd elmeséli útközben, most menjünk, Dr. Hawass már vár ránk! Jöjjön!

Samantha beleegyezően bólintott. Feltápászkodott, és követte a férfit. Amint kinyitották az ajtót, huzat söpört végig a szobán. Az asztalon heverő papiruszokat meglebbentette a szél.

Az egyik leesett, és a szekrény alá csúszott…


"És kinyújtá Mózes az ő kezét a tengerre, és reggel felé visszatére a tenger az ő elébbi állapotjára; az Égyiptombeliek pedig eleibe futnak vala, és az Úr beleveszté az égyiptomiakat a tenger közepébe. Visszatérének tehát a vizek és elboríták a szekereket és a lovasokat, a Faraónak minden seregét, melyek utánok bementek vala a tengerbe; egy sem marada meg közülök." (Mózes II. 14.27-28)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése