Nicolas már becsukott szemmel is tudta az utat a város és a fennsík között. A gép magától is elviszi a kíváncsi turistákat. Aztán ha azok kellőképp kicsodálkozták magukat, akkor haza is jönnek. Vagy mennek, oda, ahonnan jöttek. Csak a fizessenek érte. Felesége legalább nem pöröl vele. Legalábbis a pénz miatt nem. Aztán úgyis kitalál az asszony valamit, ha nagyon akar. Mindig kitalál valamit. A férfi meg volt győződve róla, hogy a felesége mindezt csak azért teszi, hogy bosszantsa. Állandóan meg akarja keseríteni az életét, mégis szerette az ő kis Elenáját… a maga módján.
Meg aztán ott volt a hat kis poronty. Négy fiú meg két lány. Mind jó kis kölök, imádta őket. Az egész repülést a fennsík fölött, miattuk csinálta. Hogy jobban élhessenek, hogy legyen betevőjük, hogy majd tudjanak iskolába menni és tanulni. Nicolas csak ezt akarta. Semmi mást.
Tíz éve már, hogy ezzel foglalkozott. Azelőtt egy kis géppel permetezést vállalt, de sehogy se jött ki anyagilag. Aztán mikor Limában járt egyszer kezébe akadt egy hirdetés, amiben pilótát kerestek. Kíváncsiságból felhívta a számot. Egy amerikai férfi vette fel, és bár spanyolul beszélt, Nicolas azonnal tudta, hogy nem spanyol az embere, mert rettenetesen törte a nyelvet. Viszont amit el kellett mondani a munkáról, azt elmondta. Méghozzá érthetően. Gyakorlatilag Limában élt az úriember, de La Pazban volt egy kis utazási irodája, ami az érdeklődőket szállította volna el a Nazca – fennsíkra. Igen ám, de akivel kezdte a vállalkozást – aki nem mellesleg jó barátja volt már vagy ezer éve – ott hagyta, mert beleunt a dologba. Az úriember viszont nem adta fel. Meglátta a lehetőséget, és azt mondta, ő bizony belevág. Jobban mondva folytatja. Nem lett volna rossz a gondolatat, de nem volt pilótája… márpedig anélkül nehezen lehetne röpködni a fennsík fölött. Ami pedig a vonalakat illeti, az amerikai elárulta, hogy ő személyszerit meg van róla győződve, hogy az egész csak szélhámosság. Biztos az itteniek találták ki, hogy így idecsalhassák a külföldieket. Ezen persze Nicolas jót mosolygott. Még hogy az itteniek találták ki? Ekkora butaságot is rég hallott már! Az emberek ugyan sok mende-mondát adtak tovább, de biztosat senki se tudott. Volt ugyan egy vénember a város szélén, aki váltig állította, hogy az „istenek” hagyták itt azért, mert majd egy nap vissza térnek. Igaz, ezt senki sem hitte el neki. „Bolond vénember!”- legyintettek az emberek, de ő csak fújta a magáét. Azt állította, hogy egykor az ustenek az égből szálltak le. Tanították az embereket, de ugyanakkor dolgoztatták is őket. A közeli hegyekből kellett bányászniuk egy ásványt, ami a repülőjükhöz kellett. Ha valamelyik asszony megtetszett nekik, azt magukévá tették. Az öreg azt állította, hogy az ő dédapja egy ilyen frigyből született, azért tud ennyi mindent a vonalakról, és azok eredetéről.
Nicolas-t azonban nem érdekelte, hogy ki miért és minek rajzolta a vonalakat oda, ahova. Kapva kapott az alkalmon, és mikor az amerikai üzletet ajánlott fel neki, nem tétovázott. Hamar megkötötték a szerződést, és azóta is jól működik köztük minden. Mindenki teszi a dolgát: ő viszi a túristákat, a jenki meg fizet neki. Ennél több egyiküknek sem kellett.
George Bassett nem volt egy tétova alak. Mindig is tudta mit akar. Személyes vonzerejét, és talpraesettségét, jól ki tudta aknázni. Előbbit a nőknél, utóbbit a férfiaknál. Tudta, hogy mit akar, és azt, nagyon akarta. Idővel vállalkozása hamarosan közkedvelt lett. Özönlöttek a turisták. Mindenki a titokzatos földbe vájt ábrákat akarta látni. George pedig, semmi mást nem tett, mint hogy teljesítette a vágyukat.
Egyszóval az elmúlt tíz év alatt gyümölcsöző kis vállalkozást hoztak létre. Ezért volt az, hogy mikor egy szép estén beállított az irodába egy kedves Ausztrál házaspár, és azt mondták neki, hogy ők bizony a felkelő nap fénye mellett szeretnénk megcsodálni a fennsíkot, George azonnal rábólintott. Hisz első az ügyfél. Fel is hívta Nicolas-t és közölte vele, hogy kora hajnalban fuvar lesz. Nicolas nagyon örült, az Ausztrálok nagyon jól fizetnek… hát legyen! Mindent előkészített, és a vekkert is időre állította.
Hajnali háromra.
1997. november 10. Hajnali fél három. Nazca – fennsík.
Hűvös szél lengedezett a kietlen sötét pusztaságban. A sivatag homokját felkapta, és messze repítette. A dombok között halovány fény derengett fel, ami lassan felkúszott oda, ahol az „asztronauta” képe látható. Egy pillanatra kihunyt, majd újra felvillant. Aztán ismét kihunyt és újra felvillant, de ezúttal sokkal erősebben, mint az imént. A fény egyre csak erősödött.
Lent a parton emberek gyülekeztek. Látták a fényt, amint kigyúl… arra indultak…
1997. november 2. Hajnali három. La Paz.
Az óra valami hihetetlen hangerővel hasított bele a csöndbe. Nicolas úgy érzete, mintha áramütés érte volna.
- A szentségit! – morogta – a jó büdös szentségit!
- Nicolas! Muszáj felébresztened az egész családot? – korholta Elena.
- Csönd legyen! Ez az átok vekker! Olyan a hangja, mintha az utolsó ítéletre ébresztene… még a lélek is kiszáll az emberből.
- Akkor meg miért nem a telefonodat állítod be ébresztőre?
- Mert arra meg nem ébredek fel… vallotta be a férfi.
- Akkor meg ne dohogj! Kelj fel, és hagyj engem aludni! – mondta Elena, és magára húzta a takarót. Nicolas legyintett egyet, belebújt a nadrágjába, felkapta a cég emblémájával ellátott pólót – ami egy Nazca majom volt – és elindult, hogy elvigye a két Ausztrált. Becsukta az ajtót, beült a kocsijába, és kihajtott az udvarról.
Soha többé nem tért vissza.
1997. november 2. Hajnali fél négy. La Paz – kettes hangár.
- Mister, ugye nem gondolja komolyan, hogy ezzel a lélekvesztővel fogunk felszállni? – kérdezte a szőkeség, aki nem volt más, mint Mandy Willson, Dr. Harrold Willson felesége. A hölgy nagyon is tisztában volt „képességeivel”, és ezt szem előtt tartva viselkedett mindig. Nem számolt azonban George-al, aki már edzett volt ezen a téren. Szinte minden héten találkozott ilyen nővel. Csinos, dekoratív és azt hiszi övé a világ. George egy mosolyt eresztett meg – olyat, amitől minden nő lába azonnal remegni kezd – és így szólt:
- Ne aggódjon Mrs. Willson, én is Önökkel tartok, és elhiheti, nem szállnék be olyan gépbe, amely veszélyeztetné a testi épségemet.
A nő arcáról egy pillanat alatt eltűnt az aggodalom, és széles mosoly vette uralom alá ábrázatát. Kihívóan nézett a férfire, újával megérintette az ajkát, és jobbra-balra billegette magát.
- Ha maga mondja…
- Higgyen nekem hölgyem. Még soha sem volt semmi gond!
- Maga lesz a pilótánk? – kérdezte cinkosan.
- Sajnos nem. De magukkal tartok, én leszek az idegenvezetőjük…
A nő láthatólag örömmel vette a hírt. Így már egy percig sem habozott beszállni a gépbe.
Mr. Willson természetesen semmit se vett ebből észre, csak azon morgott magában, hogy Mandy-nek megint milyen őrült ötletei támadtak. Ha nem félne attól, hogy ez a csodálatos nő elhagyja, biztosan fittyet hányna azokra a vacak kis karcolmányokra. Kit érdekelnek? Őt nem. Ránézett Mandy-re… szép nő… és vele van. Nagyot sóhajtott, és követte a feleségét.
Rosszul tette.
1997. november 2. Hajnali háromnegyed négy.
Nicolas álmosan ténfergett a gépbe. Este megivott néhány tecilát. Nem sokat, csak párat, hogy könnyebben el tudjon aludni. Talán nem kellett volna… Megdörzsölte a szemét, és a helyére ült. Hátra nézett, hogy lássa kik az utasok. Csinibaba meg kis ölebe… gondolhatta volna. A tipikus turista, emberi időben megy kukkolni, nem hajnalban. De mindegy, a pénz, az pénz. Ha hajnalban van, ha nappal. Sóhajtva beindította a motort, a gép lassan kigurult a hangárból. Tett egy kis vargabetűt, és beleröppent a haloványan derengő égbe.
1997. november 2. Négy óra 15 perc. Nazca - fennsík.
Az öreg már nagyon türelmetlen volt. Botjára támaszkodva kémlelte a sötét bodorfelhőkbe burkolózott eget. Körülötte az emberek hitetlenkedve álltak, és arra gondoltak, vajon mit keresnek ők itt? Már több mint két órája vártak… de mire is? Valakikre, akik úgyse jönnek. Néhányuk már azon volt, hogy elindulnak haza. Semmi értelme nincs itt gubbasztani a sivatagban. A kitartóbbak az öreg körül vártak.
- Fiam! Tégy a tűzre! Nem látják meg! – szólt az öreg, az egyik férfihoz.
Az engedelmesen megpiszkálta a tüzet, és egy újabb hasábot dobott rá. A tűz felvillant, szikrákat szórt az ég felé…
Lassan felkel a nap, és ők hiába vártak. Az emberek zúgolódni kezdtek, elfogyott a türelmük.
A szél feltámadt, és egyre erősebben kezdte hordani a port. A tűz fellobbant, szikrák röppentek a magasba. Aztán hirtelen fény bukkant fel a felhők mögül. Az öreg felemelte a botját, mintha azzal akarná az eget megbökni.
- Megjöttek! - mondta – Itt vannak! Tudtam, hogy megjönnek! Gyertek gyorsan! Álljatok körbe! Miguel! Segíts!
Miguel engedelmesen támogatta fel az öreget a domboldalon. A többiek álmélkodva nézték a felbukkanó járművet, ami leginkább egy piramishoz volt hasonlítható. Hangtalan közeledett feléjük. Az öreg ránézett Miguelre, bólintott, az meg felemelte az egyik botot, belenyomta a tűzbe. Majd kivette, és a földre nyomta. A tűzkígyó körbe futott. Az asztronauta integetni kezdett az ég felé…
1997. november 2. Négy óra 22 perc. Nazca – fennsík
- Nézzenek balra, ott láthatják a kolibrit. Ennek, azaz érdekessége, hogy kolibri nem található ezen a tájékon. Nem tudni hogy került ide, honnan ismerték – magyarázta George. Láthatólag Mandyt nem tudta lekötni a dolog. Annál jobban izgatta az idegenvezető személye. A férjét viszont igen. Annak ellenére, hogy először fittyet se hányt a fennsíkra - hisz nem is látott belőlük szinte semmit – most annál érdekesebbnek tartotta. A gép lámpái sejtelmesen világították meg a vonalakat, és a derengő fényben az egész olyan misztikus volt. Tetszett neki. Elővette a videokamerát, és elkezdte felvenni. Már áldotta a feleségét, hogy kitalálta ezt a kis kirándulást. Azt persze nem tudta, hogy Mandy korántsem a vonalak miatt akart kijönni. Mandy majdnem biztos volt benne, hogy a férje így fog reagálni. Harrold olyan kiszámítható. Természetesen George miatt akart kimenni a sivatagra nem volt kíváncsi. Már első nap kiszúrta magának a férfit, mikor erre sétáltak délelőtt. Rögtön eldöntötte, hogy megismerkedik vele. De a férjét nem volt könnyű lepattintani. Inkább olyat eszelt ki, ami majd leköti. Este aztán kitalálta, hogy is legyen. A szokatlan időpont, pedig azért kellet, hogy biztosan velük menjen a férfi. Ilyenkor nincs sok turista, mint nappal… és Harrold is álmatagabb. Mandy sohasem bízott semmit sem a véletlenre. Szinte észrevétlenül intézte úgy, hogy a férfi mellé ülhessen, és egyre közelebb került hozzá. George próbálta nem észrevenni azt, ami kézenfekvő volt. Tovább magyarázott:
- Ott pedig – mutatott ki az ablakon - egy kicsit, pedig följebb… arra a kutyáé.
- Nagyon érdekes… mondta a nő, miközben le se vette az idegenvezetőjéről a szemét – és ott…az mi? – mutatott ki az ablakon.
- Azaz úgynevezett spirál, több is van belőlük. Ha jól megfigyeli…
- Nézzék! Ott! – szólt Harrold, izgatott hangon.
- Harrold magadban álmélkodj! – szólt rá Mandy.
- De ott… valami fényes az égen. Nézd Mandy!
Erre már a nő is odanézett. Valóban valami fénylett a felhők között. Egy háromszögletű tárgy bontakozott ki, amit aranyló csillogás vett körül. A felhők körülötte szinte lángoltak. Egyre csak közeledett feléjük, olyan volt, mintha ők álltak volna, az meg csak egyre közeledett feléjük. Nicolas ekkor vette észre, hogy mi történik. Vajon mi lehet az? Biztos megint itt kísérleteznek a jenkik… mintha nekik nem lenne sivatagjuk. De az is lehet, hogy azaz átok tecila játszik vele. Próbált ügyet sem vetni rá, repült tovább. Ám ekkor felbukkant előtte az asztronauta. Nem olyan volt, mint máskor. Égett a körvonala. Aztán meg nem csak az, hanem a domboldal alján futó egyenesek végig égtek… Nicolas fejében megfordult, hogy őrült suhancok próbálják a vonalakt felégetni. Annyi ilyet lehet hallani. Nemrég valamelyik kis faluban akarták a templomot felgyújtani. Még jó, hogy időben elkapták a csibészeket.
„Örült piromániások!”- gondolta a pilóta.
Ám ekkor történt valami. A gépen megbolondultak a műszerek, semmi sem működött rendesen. A mutatók örülten forogtak körbe-körbe, mintha megkergült volna valamitől.
- Mi a fészkes..?- súgta. Mondandóját Mandy sikolya szakította félbe. Hátra nézett. Az a valami, már nagyon közel volt, sárgán bevilágított a repülőjükbe. Szinte meg tudta volna érinteni, ha kinyúl az ablakon. Közelebbről még csodálatosabb, és még ijesztőbb volt az egész. Nicolas agyán átsuhant a gondolat, hogy otthon kellett volna maradni, és megmondani George-nak, hogy nem viszi a bolond turistákat sehová. Amikor ideért a gondolatmentben, pillantása összeakadt Harrold-éval. A férfin látszott a rémület. Mandy folyamatosan sikított, George, pedig hitetlenkedve nézett vissza barátjára.
A hosszú vízszintes ablakszerűségek lassan szétcsúsztak. Erős kékes nyaláb nyúlt ki…
Telibe kapta a gépet.
1997. november 3. La Paz-i újság:
Tegnap este, rejtélyes körülmények között, egy kisgép lezuhant a Nazca fennsík fölött. A gépen négyen utaztak, de a pilótán kívül, mindenki életét vesztette.
A súlyosan sérült férfit, a limai kórházban kezelik…
1997. november 10. Lima. Városi kórház.
- Doktor úr, ne kíméljen!... Túléli? – kérdezte aggódva a nő az orvost. Szemét könnyek hálózták be, keze remegett, látszott rajta, hogy napok óta nem aludt.
- Nem tudom asszonyom, bár tudnám. Jelen pillanatban csak annyit mondhatok, hogy kicsi rá az esély.
- De van rá? – kérdezte reménykedve.
- Esély mindig van. Kérem, nyugodjon meg, és menjen haza. Nicolas jó kezekben van, mindent megteszünk érte. Hívom, ha van változás.
A nő, elgondolkozott. Legkisebb gyermekére már napok óta a szomszédasszony vigyázott. Tényleg jó volna lefeküdni, és aludni egyet. De mi lesz az ő drága urával? Az orvos, mintha csak bele látott volna, így szólt:
- Elena, menjen haza… hívom, ha felébred.
Elena bólintott. Haza megy, ahogy az orvos javasolta. Már épp megfordult volna, mikor az egyik nővér szaladt:
- Doktor úr! Magához tért!
- Ki tért magához? – kérdezett vissza az orvos.
- A pilóta – mondta a nővér.
Az orvos összenézett Elenával, aki széles mosollyal viszonozta pillantását.
Mindketten berohantak Nicolas szobájába. A férfi valóban magánál volt, de látszott rajta, hogy még mindig nem tudja, hol van. Zavaros volt a tekintete, és úgy nézett Elenára, mint aki nem tudja, hogy ki ő.
- Nicolas… Hogy vagy? – kérdezte halkan a nő, miközben lassan közeledett az ágyához. A férfi hunyorogva nézett a nőre. Aztán lassan kisimultak a vonásai, a felismerés jelent meg az arcán.
- Elena? – kérdezte elhaló hangon.
- Igen! – válaszolt boldogan az asszony. Oda sietett a férjéhez, megfogta a kezét. Szeméből könnycseppek hullottak a tiszta fehér ágyneműre – Megismersz? Hogy vagy? Emlékszel valamire?
- Asszonyom, kérem… a férje még csak most ébredt fel, hagyja pihenni. Megvizsgálom, és később bejöhet hozzá. Rendben?
A nő elgondolkozva nézett az orvosra. Biztosan jót akar, rendes embernek látszik, és tényleg az a fő, hogy Nicolas most meggyógyuljon.
- Rendben – bólintott engedelmesen Elena. Homlokon csókolta az urát, és elhagyta a kórtermet. Ahogy kiment, az orvos a beteg fölé hajolt. Ránézett és így szólt:
- Korren! Itt vagy?
Nicolas szeme elfehéredett, feje kissé megemelkedett.
- Igen, Zeppka, itt vagyok. A többiek?
- Mindenkinek sikerült…
- Nagyszerű! Az anyahajó?
- Jó helyen… senki sem veszi észre.
„Nicolas” bólintott. Lassan felült, kinézett az ablakon, majd így szólt:
- Sok minden megváltozott, mióta nem voltam itt, de egy valami ugyanolyan.
- Mi az, Korren?
- Az érzés… amit az ember teste nyújt. Te is érzed Zeppka?
- Igen, érzem. Nincs hozzá fogható…
Korren hírtelen ránézett társára, szeme még mindig fehér ködben úszott.
- Mi van az öreggel?
- Meghalt… Még aznap este.
- Helyes. Akik kijöttek?
- Mind a miénk…
- Jól van. Gyönyörű ez a bolygó… Nézd, milyen kék az ég! Nem is értem, miért mentünk innen el.
- Ré miatt, emlékezz!
Korren lehajtotta a fejét, látszott rajta, hogy felkavarják az emlékek.
- Igen, emlékszem, de Ré már halott! Birodalma a miénk. A tudását, hatalmát, mindent, ami valaha az övé volt, elvettük! Most az ember jön!
- Mit vehetnénk el tőlük… semmilyük sincs – mondta Zeppka.
Az egykor volt Nicolas képe megnyúlt, diadalittas kifejezés jelent meg az arcán.
- Tévedsz! Van! A teste! Ne feledd, mi itt a saját testünkben nem élhetünk. Szükségünk van az emberére. Kitűnő ez a test – súgta, és végig simított magán – Olyan… olyan..- kereste a szavakat.
-… élettel teli. – segítette ki a másik.
- Ez az! – helyeselt. Felállt, kitépte karjából az infúziós csövet. Szemében a fehér köd sárgára, szinte szikrázóvá vált.
- Holnap… mind „átjövünk”. Mind… és fajunk megmenekül! Hívd Norkát, Jöhetnek a többiek! A Morciuson úgy se bírnánk már sokáig. Itt meg újra kezdhetjük!
Az „orvos” kicsit hátrébb lépett. Összevonta szemöldökét és kétkedve így szólt.
- De arról volt szó, hogy csak egy hajónyian jövünk át. Csak annyi, amennyit az „öreg” össze tud szerezni… nem volt szó arról, hogy mindannyian… hogy egy emberiséget…- hebegte, zavartan.
- Bolond! – kiáltotta amaz, megragadta társa vállát, és ahogy csak tudta megrázta- hát nem érted? Megmenekülhetünk!
Zeppka eltolta magától, és dühösen így szólt:
- Tarkkus, sohasem egyezik bele!
- Korren felnevetett.
- Naiv vagy, mint az, kinek a testét uralod! Hát tudd meg, minden Tarkkus ötlete volt!
Az „orvos” hitetlenkedve megrázta a fejét.
- Az nem lehet…
- Már miért ne lehetne?
- Mert Tarkkus… az apám… ő…
- Ő tervelte ki, ő indította el, és ő fejezi be!
Zeppka szeme szürkére váltott. Kétségbeesés vett rajta erőt. Halkan szólt:
- Mikor..?
- Hamarosan…
- Hány zen múlva?
„Nicolas” elgondolkozott pár pillanatig.
- 7 zen, és itt a kolónia – vigyorgott.
- Értem…
- Így kell lennie… ez a Föld a miénk volt valaha. Vedd úgy, hogy most visszaköltözünk. Bérbe adtuk, de a bérlet lejárt.
Bólintott. Pedig nem értett egyet azzal, amit hallott. De nem tudott mit tenni. Elfordította a fejét, és kinézett az égre. Szeme újra fehér ködben úszott.
- Láttad már Korren? Itt süt a nap…
- Igen – szólt, és mellé lépett. Együtt nézték az eget. Azt az eget, amin négy nap múlva, hatalmas kolónia jelent meg. Kisebb, nagyobb piramis-űrhajók lepték el az eget.
Az elődök visszatértek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése