A férfi lassan közelített a házhoz. Megállt előtte, körülnézett. Az épület sötétségbe burkolózott, sehol sem látszott világosság, lakói bizonyára az igazak álmát aludták.
Az alacsony kerítés nem jelentett akadályt emberünknek, egyetlen laza mozdulattal átugrott rajta. A begóniák mellett találta magát.
Kicsit várt, hátha neszt hall, de csend uralkodott mindenhol. Mikor megbizonyosodott róla, hogy egyedül van, tovább osont.
Végre elérte a ház falát. Szusszant egy kicsit, felpillantott, hogy megnézze jó helyen jár-e, majd határozott mozdulattal felmászott azon a fehér rácson, amin egy futónövény burjánzott.
A férfi minden nehézség nélkül ért célt. A rács tetején egy ablak fogadta, ami tárva-nyitva állt. Bekukucskált, de semmit se látott. Hátrapillantott, majd egy macska ügyességével a szobában termett. Hangtalanul ért földet, lépteit elnyelte a vasrag szõnyeg. Óvatosan az ágy felé osont. Pár lépésre tõle megállt, és nézte az alakot, amint az békésen alszik benne. Egy nõ volt az.
Az ablakon kintrõl beszûrõdõ gyenge fényben nem lehetett látni milyen színû a haja, csak azt, hogy hosszú, és úgy terült el a vállán, mint árvalányhaj a tavaszi szélben. Gyönyörködött benne, ahogy alig észlelhetõen szuszogott, amint oldalt fekve, kezét feje alá téve, valahol messze járt. Kecses alakjára úgy simult a takaró, mintha csak bõre lenne, minden édes vonalat megmutatva látogatójának. A férfi nagyot nyelt, közelebb lépett. Lassan fölé hajolt, majd egyik kezét a nõ szájára tapasztotta, a másikkal lefogta a kezét, hogy esélye se legyen a védekezésre. A nõ felébredt, szeme kikerekedett, fuldokló hangja támadója szorításába veszett.
- Csssss!- intette csendre - csak én vagyok!
A nõ vonásai kisimultak, tekintete megszelídült. Átölelték egymást és forró csókot váltottak. A férfi hosszan, követelõzõn csókolta meg, a nõ pedig éhesen simult hozzá, mint aki már nagyon régóta vár erre a pillanatra.
Néhány percig így, összeforrva feküdtek egymás mellett, majd a nõ így szólt:
- Megõrültél? Bárki megláthatott volna!
- Nem érdekel! Már nem bírtam tovább nélküled! - vallotta be a férfi.
- Tudod, hogy itthon van? És ha meglát?
- Lásson! Neki is megmondom, hogy szeretlek! Az egész világnak szétkürtölöm, hogy szeretlek! - mondta egyre hangosabban.
- Csendesebben! - kérlelte a nõ súgva. Kibontakozott szeretõje karjaiból, felült, és így folytatta: - Minek jöttél ide?
- Hogy elvigyelek! Gyere velem! Elmegyünk innen messze, soha többet nem bánthat téged! Kérlek! - esedezett. Arca eltorzult látszott rajta mennyire szeretné, ha a kedvese igent mondana, de az megrázta a fejét, és így szólt:
- Most nem lehet!
- Miért nem?
- Mert arról volt szó, hogy megvárjuk, míg rám íratja a vagyonát, és akkor...- a férfi a szavába vágott.
- Most leosonok, kinyírom, és a széfbõl elvisszük az összes pénzt! Van benne pár millió, elég lesz sokáig!
- Bolond vagy! Azonnal tudnák, hogy én is benne vagyok! Nem akarok egy életen át bujdosni. Ha meg elkapnak? Börtönben rohadjak? Azt már nem! Különben is, rengeteg pénzt örökölnék utána! Gondolj bele, kényelmesen élhetnénk! Csak még kicsit légy türelmes kérlek!
A férfi felállt néhány lépést tett az ablak felé. Lágy fuvallat lebbentette fel a függönyt, épp megérintve õt.
- Nem akarok már tovább várni! Téged akarlak! Most! - jelentette ki határozottan.
Szavait csend követte. A nõ arcán árnyék suhant át. Szeme az ágya melletti kis éjjeliszekrényre tévedt, aztán szeretõjét nézte, amint rá vár. Az nem nézett hátra, idõt akart hagyni kedvesének, hogy döntsön. Az meg is tette.
Óvatosan a fiókba nyúlt, kihúzta a fegyverét, célzott és lõtt. Aztán még egyszer... és még egyszer.
A lövés zajára összeszaladt a ház. A szobában borzalmas látvány fogadta õket. Egy férfi feküdt az ablaknál, több lövés végzett vele. Teste körül szaporán gyülekezett egy vértócsa. Az ágyon Kate zokogott, remegõ kezében pisztolyt tartott...
A szobalány rohant oda hozzá hogy segítségére legyen. De a nõ nem volt magánál. Üveges szemmel ránézett, és halkan csak ennyit szólt:
- Nem lehet... még nem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése