2011. június 19., vasárnap

Nő a sziklán - részlet



Esteledett. A sötétség körbefonta a partot. Az eső eleredt, s nemhogy csendesedett volna egyre jobban esett. A szél is feltámadt. Úgy süvített, mint szellemek a temetőben. A sziget szikláit elemi erővel ostromolta a tenger. Tajtékja egyre magasabbra csapott, nem kímélve vele a kikötő néhány kis vitorlását sem. Nyögtek az ostrom alatt, árbócaik őssze-össze koppanva mint megannyi kis fémcsengettyű kolompoltak az éjszakában. A tomboló vihar uralta a tájat, igába hajtott mindent, nem kímélte a tengert, a partot, de még az ember alkotta építményeket sem.

Ben a világítótorony őre, már jóideje élt itt, de nem sok hasonló viharra emlékezett. A toronyban állt, a tengert kémlelte távcsövével, és azon imátkozott, hogy nehogy bajba jutott hajóst leljen, mert ilyen ítéletidőben biztosan nem tud neki segíteni. Kis mentő csónakja képtelen arra, hogy kitegye a vihar kénye-kedvének. John szitakötője se tudna most útra kelni. Ha most valaki kint van, az vagy kihúzza a vihar végéig, vagy odavész. Ben aggódva nézte a végtelen tajtékot, tudta mennyi hajó lelt itt végső nyugalomra. Az öböl ezen részén rengeteg szikla van mind a víz felett, mind alatt, s aki erre vetődik, az könnyen zátonyra fut. Csak pár perce állhatott kint, mégis bőrig ázott, és csontjáig hatolt a jeges szél.

Villám szelte ketté az eget. Ben összerezzent. A torony vonzotta a villámokat, nem volt még olyan év, mikor ne csapott volna bele. Volt ugyan villámharító rajta, de azért jobb lenne nem a közelben tartózkodni, ha ez bekövetkezik. Áthúzhat, és ő mint egy szép kövér báránysült, oda éghet. Hátat forditott a dühöngő tengernek, s elindult lefelé. A torony lent, mint egy kis otthon úgy volt berendezve. Ben már jóideje itt élt, sőt itt is nevelkedett, és gyanította, hogy itt is fog meghalni. Senki sem vette át tőle ezt a munkát, pedig hányszor felvetette: öreg ő már ehhez az egészhez. Szeme se a régi, mozdulatai is kopottak. Ha gyorsan kell lefutni a toronyból a partra, az neki már nem fog menni. Erre persze megvolt a válaszuk az embereknek: „Ben, te már tapasztalt vagy!” „Ben, te annyi mindent tudsz a partról! És „Ben, te vagy az aki erre a feladatra rátermett!” Nah igen, inkább csak ő volt, aki képes volt itt rostokolni, míg a fiatalok távol innen nagy flancos városokban élték világukat.

Fáradtan csóválta meg a fejét, öntött egy pohárka rumot, amit egyetlen hajtásra megivott. Nem kapcsolta fel a villanyt, csak ült az ablaknál és nézte a sziklákat, ahogy a vihar dühével dacolnak. Maga mellé húzta az üveget, újra töltött, azt is kiitta. Jóleső meleg járta át a testét, kezdett kicsit felmelegedni. Lassan iszogatta a rumot, s ahogy felmelegedett, úgy el is álmosodott.

Későre járt.

Talán már nem történik semmi különös ma. Jobb lenne lassan nyugovóra térne. Odament az ablakhoz, hogy behúzza a zsalukat. Újabb villám cikázott fel az égen, megvilágítva egy pillanatra a partot.

Mintha látott volna valakit fent a sziklán. Biztos csak elnézte. Ki lenne olyan bolond, hogy ebben az ítéletidőben kimerészkedne. Pláne ilyen késői órán. Az oromzat is veszélyes, könnyen megcsúszhat rajta az, aki rámerészkedik. Legyintett egyet, és becsukta az egyik táblát, de akkor újra villámlott, és most már biztos volt benne, hogy van ott valaki. Az illető a válán cipelte terhét, amitől aztán úgy szabadult meg, hogy a mélybe hajította. Csak egy pillanat volt, míg látta, de a vihar fényénél jól kivehető volt mindez. Ben fáradt rum-gőzös agya egyetlen csapásra kezdett kitusztúlni. Vajon ki lehet az, és mitől kellett megszabadulnia? Talán valami régi vacak, ami már feleslegessé vált. De ha ez így van, miért nem várta meg, míg barátságosabbá válik az idő, és miért itt dobta le? Hunyorogva nézett az orom felé, de nem látott már semmit. De nem hagyta nyugodni a dolog. Utána akart járni, hogy mi az. Felkapta hát az esőkabátját, kezébe vette a viharlámpát, és elindult az orom felé.

Többé senki se látta.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése