Tutanhamon uralkodásának hetedik évében úgy döntött, hogy ideje tiszteletét tenni Roszetauba. Minden valamire való fáraó legalább egyszer ellátogat ide.
Azt beszélik, hogy az ott magasló három piramis, és az őket őrző Harahti, olyan régi, hogy már senki sem emlékszik rá, kik építették. Az már a legkisebb kemeti gyerek is tudta, hogy Roszetaunál szentebb hely, nincs sehol a világon. A „Tudás Házában” azt tanítják, hogy valamikor rég, sok-sok áradással ezelőtt, élt Hufu a nagy fáraó, aki felépítette a piramisokat, majd mására emeltette fel Harahtit. Hufunál erősebb kezű uralkodó nem volt azóta se. Uralkodása alatt munkások ezrei jöttek erre a helyre, hogy felépítsék a király nekropoliszát.
Most egy ifjú, de öntudatos utóda tart e szent hely felé. Bárkáján hitvesével és legfőbb bizalmasaival útra kélt. Ay a vezír, és Maja a kincstárnoka alkotta azt a legfőbb magot, akik mindig vele voltak, bármerre is ment. Természetesen testőrök kísérték, méghozzá a legkiválóbb katonákból válogatta ki őket Horemheb, a király tábornoka.
Sok-sok nappal indulásuk után, egy csendes reggelen, kiáltozásra lettek figyelmesek.
- Megérkeztünk! Ott van! Harahti! Látom Harahtit! – a bárka orrába állított őrszem volt az, ki ily módon jelzett. Szavaira azonnal megelevenedett a fedélzet. Tutanhamon és Anheszenamon is kijött rejtekéről, és szemügyre vették a nem mindennapi látványt.
Szinte a semmiből bukkantak elő a piramisok. Nem sokkal távolabb még sivatag és pusztaság látszott, itt pedig, gyönyörű oázis fogadta az erre tévedőt. A különbség és a látvány összhatása oly megdöbbentő volt, hogy aki egyszer részese lett, többé nem feledte. Mintha arra lettek volna hivatva, hogy az arra járót meghökkentse, és elvarázsolja. Harahti az a félig állat félig ember testű szobor, fogadta őket. Fenséges és büszke lény volt, aki a legendák szerint őrzője a fennsíknak. Fejét büszkén szegezi előre, szeme meredten néz kelet felé. Kék sárga csíkos kendő fedi fejét, álszakállt visel, és úgy tartják valaha gallért hordott nyakában. Hatalmas mancsait előre tartva arra várt, hogy a fáraó tiszteletét tegye előtte. Nem messze tőle magaslottak a Piramisok. A legnagyobb tetején lévő csodálatos arany háromszög csillogott. A felkelő nap arany színbe burkolta, és szikráit szórta szerte-széjjel a derengő reggelben. Ennél csodálatosabb látványban még sosem volt része az ifjú királynak. Mellette két kisebb piramis állt, melyek csak méreteiben voltak nála kisebbek.
Kikötöttek a Harartinak szánt templom előtt. A fáraót és feleségét hordszékeken vitték ki a partra. De a fáraó nem akarta, hogy úgy cipeljék. Érinteni akarta lábával a szent földet. Intett, hogy tegyék le, mert gyalog akar tovább menni. Maja azonnal tiltakozni akart, de Tutanhamon megelőzte.
- Ne merj szólni! Innen magam megyek! – hangja határozottan csengett. Fejét felemelve tekintett fel a szoboralakra. Anheszenamon követte urát, szintén gyalogosan. A királynő, hasonló korban volt, mint férje, de olyan szép volt és előkelő, mint egy felnőtt királynő. Nem csoda, hisz anyja nem volt más, mint a szépségéről oly híres Nefertiti.
Tutanhamon először a szobornál akart áldozatot bemutatni. A hatalmas lény két oldalán oltárok szolgáltak-e célnak. Gyümölcsöket és virágokat tettek ide a már előtte járók. Épp felemelte a kezét, hogy jelezzen papjainak, kezdhetik a szertartást, mikor a semmiből egy hang szólította meg:
- Hát eljöttél, tisztelegni egy olyan király szobra előtt, aki nem is a te Istened imádta? – szólt a pimasz kérdés. Tutanhamon előtt egy öreg férfi állt, haja őszbecsavarodott, arcán megannyi ránc táncolt. Mindössze egy koszos, valaha fehér leplet csavart maga köré. Ez volt összes ruházata. Egy botra támaszkodott, hogy megbírjon állni. A királyt kísérő katonák, Horemheb vezetésével azonnal körülvették, hogy kioltsák életét. De Tutanhamon nem engedte.
- Megálljatok! – kiáltotta. Horemheb kezében megállt a kard, s kérdőn nézett a fáraóra.
- De uram, ez az ember megsértette felségedet! – mondta – Engedd, hogy meglakoljon érte méltóképp!
- Majd ha azt mondom, meglakol! Most állj félre, kapitány! – szólt szigorúan.- Te pedig, beszélj öreg! Hogy értetted azt, mit az imént mondtál?- fürkészőn nézett az öregemberre.
- Mindketten tudjuk, hogy mire gondoltam! Te Aton fiaként születtél, abban éltél, s bár Amon papjai állnak melletted, te még mindig őt, a Napkorongot imádod! Jól mondom?
Tutanhamont elképesztette a férfi bátorsága. Más már rég a porba vetette volna magát, hogy tisztelegjen előtte. Ez meg sértegeti, és esze ágában sincs meghajolni! Sőt a szemébe néz!
- Arcátlan vénember, hogy merészeled a Hatalmas fáraót megsérteni? Azonnal kérj bocsánatot, és imádkozz érte, hogy halálod gyors legyen! – kiáltotta haragtól tajtékzón a kapitány, s már indult is felé, hogy véget vessen nyomorult életének.
De a király megállította.
- Horemheb! Ha még egyszer engedélyem nélkül szólsz, vagy teszel, keserű véged ér!
A kapitány megállt, de látszott rajta mennyire feldúlt. Keze reszketett, szeme vérben forgott. Alig tudta magát visszafogni.
A fáraó, fürkészőn nézett az idegenre. Ki lehet ez az ember, aki oly sokat tud róla?
- Mondd öreg, tudod-e, hogy amit mondasz, s amit teszel olyan bűn, hogy fejed lehullajtatnám, egyetlen szavamra? Hogy mersz velem ilyen hangon beszélni? Én Amon fia vagyok! Az istenek leszármazottja. Kemet ura! Légy tisztelettudóbb, ha még élni akarsz! – sorolta határozott hangon.
- Tudom uram, hogy te vagy a király, de azt is tudom kinek vagy a fia, s az nem Amon! – várakozón nézett a fáraóra, aki nem talált szavakat-e szemtelenségre. Az öreg így folytatta:
- A te atyád III. Amenhotep, nem Isten, földi lény! Az istenek már rég nincsenek itt! Elmentek akkor, mikor jött a nagy ár, s rengés! Akkor megsemmisült világuk, vele együtt ők maguk is. Így hát te sem lehetsz Isteni ivadék! – mondta határozottan. Szemét a királyéba fúrta, határozottsága kivívta a király figyelmét.
- Azt merészeled állítani, hogy atyám nem istenektől származik? A fáraók mindig is istenek fiai voltak! Ki vagy te, hogy ilyet mersz állítani? – tette fel nyíltan a kérdést.
- Uram, az, hogy én kivagyok nem lényeges. Ami igazán fontos azt magad is kimondtad!
- Mi lenne az?
- Hogy a fáraók istenek ivadékai VOLTAK! De már nem azok!
- Ezt meg hogy értsem? Ha valaha azok voltak, most miért nem azok? S miért mondtad azt, hogy már nincsenek velünk? – a fáraó egyre izgatottabban és hevesebben tette fel kérdéseit.
A bölcs öregember tett egy tétova lépést előre, majd így folytatta:
- Ha hallani akarod történetemet, jobb lesz, ha leülsz, mert nem rövid mit mondani fogok.
Tutanhamon bólintott, s hátrafordult szolgálóinak intvén, hozzák a hordszéket s a pálmát, mellyel legyeznek rá. Idő közben ugyanis a hőség tetőfokára hágott. S menedék nem volt itt, csak lejjebb a parton. Elhelyezkedett, az öreg, pedig nyögve a homokba ült.
- Réges régen még az idők kezdetekor hatalmas királyságok uralták a világot - kezdte a történetét - Ezek a királyságok békében éltek egymással, nem volt sem viszály köztük, sem ellenségeskedés. Nagykiterjedésűek és ragyogó birodalmak voltak. Kontinenseken átszeltek, szigeteket, földeket téve magukénak. Hatalmuk a kelettől nyugatig tartott. Az emberek kik ott éltek hatalmas tudással rendelkeztek. Minden királyságnak megvolt a maga kultúrája, művészete. De egyben megegyeztek: Sokkal fejlettebbek voltak, mint azok, akik a királyságokon kívül éltek. Ebben az időben ugyanis nemcsak ők uralták a földet, hanem egy sokkal tudatlanabb faj is. Ezek voltak a ma élő emberek ősei. Istenként tisztelték és szerették őket. A birodalmak uralkodói testvérek voltak, s mindegyiküknek egy-egy királyság jutott. Ezeket irányították s éltek békében, harmóniában. Egészen addig a napig, míg tudós papjaik azt nem mondták, hogy hamarosan egész eddigi életük a semmivé lesz! S mit eddig felhalmoztak tudást, s kiműveltek kultúrát, építészetet mind elsüllyedhet, semmivé válhat! Megjósolták, hogy hamarosan az egész világra kiterjedő csapás fog bekövetkezni: árvíz, földrengés, éhíség s a végén járványok fognak pusztítani. S ha mindezt túl is élik néhányan, életük már sosem lesz olyan, mint rég. Kultúrájuk elvész, világuk elsüllyed, s a tudatlanok kiknek fogalmuk sincs minderről mindegyszálig, elpusztulnak. Ezt nem engedhették meg! Elhatározták, hogy nem hagyják teljes pusztulásba dőlni mindazt, amit évezredek alatt felépítettek! Tervet állítottak fel, hogyan adhatnák át a tudást utódaiknak. Kérdezhetnénk, hogy miért nem magukat mentették elsősorban. A válasz egyszerű. Azért, mert jól tudták, hogy belőlük egy ilyen vész esetén jóval több fog veszni, mint a náluk sokkal többen lévő primitív emberekből. Ráadásul azok sokkal szívósabbak voltak, hisz őket az élet kevésbé kímélte. Velük szövetkezve túlélhetik a csapást, hisz így jóval többen lesznek.
Ennek érdekében felvették a kapcsolatot ezekkel az emberekkel. Kiválasztották közülük azokat, akiket érdemesnek tartottak arra, hogy tudásuk legjavát megkapják. Belőlük lettek a papok. Mivel az idő sürgetett, a legtöbb és legfontosabb tudást könyvekbe foglalták. A könyveket pedig, egy-egy papra bízták, akik örökkön - örökké vigyázták azokat. Az írást, melyet az őseink ránk hagytak, papok tanították az arra érdemeseknek. Hogy vérük se vesszen, keveredtek velük, s az így született gyermekekből lettek első királyaink. Ők valóban az „istenek fiai” voltak. Tudom, mit akarsz kérdezni, hogy akkor most miért nem azok? Mert idővel a vérvonal megszakadt. Te is tudod, hogy nem minden fáraó tud fiú utódot nemzeni. Így többször is más, nem vérszerinti utód került a trónra! Ezért mondtam, hogy a mai királyok már nem az istenek fiai! De visszatérve a történethez, olyan helyeket kerestek, ahol átvészelhetik a közeledő katasztrófát. Hegyekbe menekültek, ahol vagy a természetes barlangokba, vagy a maguk készített vájatokba menekültek. Itt várták a jóslat beteljesülését. Majd jött a CSAPÁS! Hatalmas viharok dúltak, a tengerek szökőárrá változtak az ég besötétült. Földrengések rázták meg a világot, összedöntvén házakat, palotákat. Az ár, és azt követő rengések- melynél pusztítóbbat senki sem látott – eltörölte a legtöbb királyságot a föld színéről! Vulkánok lövelltek az ég felé sötét hamut, mely aztán mindent betemetett. Mikor azt hitték vége, jöttek a járványok! Gyerekek, öregek, nők, férfiak, mindegy volt a kornak, bárkit elragadott. Sokan meghaltak, a túlélők sírásától volt hangos a sötét éj. – mesélte az öreg. Szemében keserűség csillogott. Teljesen átélte saját történetét. Mintha ő maga is részese lett volna hasonlónak.
- Akik ezt is túlélték, igazán szerencsésnek mondhatták magukat - folytatta - A nyugati királyság nagy része az óceán fenekén nyugszik, csak kevés maradt meg belőle. Az ottani túlélők elfoglalták, és továbbvitték a kultúrát a kontinens távolabbi felébe. Az elődök néhány sarja még nemzedékeken keresztül őrizte hagyományaikat, de hamarosan beleolvadtak az ottaniakba. Kevesen maradtak csak meg az ősök közül. Tudásuk nem veszett ki teljesen, hiszen ha átalakulva is, de él öröke az egykori birodalomnak. A keleti királyság egy része a tengerbe veszett, más része ma is áll, ha nem is egykori pompájában. Ahol maradtak az ősökből, ott hatalmas birodalmak fejlődtek – a férfi jelentőségteljesen a fáraóra nézett, várta mit reagál rá az ifjú. Nem csalatkozott benne, mert rögtön felcsillant szemében az értelem szikrája.
- Ez? Roszetau, az elődök elhagyott városa? – kérdezte álmélkodva.
Az öreg mosolyogva vont vállat.
- Igen, jól gondolod felség. Ez itt az egykor oly pompás keleti királyság központja volt. De jó része eltűnt, ma már csak a templomuk áll!
- Melyik az? Szólj hát! – türelmetlenkedett a király.
- Az ott! – szólt, s a háta mögé mutatott. A fáraó követte a tekintetével az irányt. A bölcs a Nagy Piramisra mutatott! Tutanhamon és Anheszenamon szájtátva néztek össze.
- De hiszen azt Hufu, a hatalmas fáraó építette! – ellenkezett.
- Nem, csak bitorolta! – ellenkezett amaz.
- Hogy érted, hogy csak bitorolta?
- Mikor ide visszatértek elődeink, rá kellett jönniük, hogy életük megpecsételődött. Igen kevesen maradtak a katasztrófa után. Elődeink, akiket istenként emlegetünk, akiknek kultúránkat köszönhetjük, lassan mind meghaltak. Utódaik itt is átvették a hatalmat. Megalakult az első királyság, s a semmiből szökkent szárba a mai birodalom őse. A papok és az uralkodók felvirágoztatták az országot. Viselték ruházatukat, folytatták szokásaikat, hagyományaikat. Történetét múltjuknak, ma is ismered, bár másként, hiszen sok-sok száz „henti” (1 henti: 120 év!) telt el azóta. – elhallgatott, csak a fennsíkon kergetőző szelet lehetett hallani. Egyszer csak Anheszenamon szólalt meg:
- De hiszen itt három piramis van! Te, pedig azt mondtad, azt a legnagyobbat hagyták itt az ősök!
- Felséged figyelt, s bölcs felfedezést tett! Valóban, ma három piramis van. Nem vitatom, én csak a legnagyobbról beszéltem! Az első királyok, mint mondtam, még az „istenek” sarjai voltak. Mikor a legutolsó is meghalt, emlékére állították ezt a szobrot: Harartit! Így tisztelegtek előtte. A Nagy Piramist, pedig minden uralkodó becsben tartotta. Egészen Hufuig! Ő volt az első, aki önmagát nyilvánította az istennek, s olyan piramist akart, mint az elődöké volt! Tudta, hogy létezik egy könyv, melyet egy titkos kamrában őriznek. Az a könyv az elődök minden tudását magában foglalja. Egyike volt azoknak, melyekben elődeink leírták hagyatékukat. Hufu meg akarta szerezni, hogy uralma határtalan legyen, s hogy egy még nagyobb még hatalmasabb Piramist emeljen magának! Így akart felülkerekedni elődjein!
- Megtalálta?- kérdezte a királyné izgatottan.
- Nem – rázta meg a fejét az öreg bölcs. Sem a kamrát, sem a könyvet! Ezért felújította, helyrehozta a piramist, majd templomot emelt elé, hogy magáénak vallhassa. Sok ember dolgozott ezen, hosszú évekig. Még Harahti arcát is átvésette saját ábrázatára!
- De hisz ez szörnyű! Hogy mert ilyet tenni? – kérdezte az uralkodó.
- Ne feledd Uram, akkor ő volt a fáraó! Minden hatalommal ő rendelkezett. Bármit megtehetett! – kis szünetet tartott, majd így folytatta:
- Szóval, elkobozta a piramist, és mására formálta ezt a fenséges szobrot. Mikor meghalt, fiai folytatták a kutakodást a könyv után. Dzsedefor meg is lelte azt, aki tudta hol a kamra, melyben a titkos könyv lapul. A férfi egy varázsló volt. A nevét tán te is hallottad: Dzsedi.- nézett kérdőn a királyra.
- Dajkám mesélt róla, mikor kisgyermek voltam.- emlékezett vissza a király - Levágta a kacsa fejét, s aztán egyetlen szavára az újra élni kezdett. Mintha semmi sem történt volna vele! – emlékezett vissza Tutanhamon. A bölcs újra bólintott, botjára támaszkodott és így folytatta:
- Dzsedi odaadta a könyvet, és ebből a tudás felszabadult. Megépült a második majd a harmadik piramis. Hozzá templomok, utak, hogy megmutassa az utókornak, vannak olyan nagyok, mint elődeik.
- Valamit nem értek!- szólt közbe a fáraó.
- Mi lenne az?
- Hogy miért kisebb a harmadik piramis, mint a másik kettő?
- Mert a király beteg volt. Ha meghal, mielőtt elkészülne, másé lesz! Inkább legyen kisebb, és csak az övé, mintsem elbitorolja tőle az utána jövő.
- Miért nem egymás mellé állították fel, ha annyira követni akarták az ősöket?
- Azért mert csak így lehetett felépíteni, így adta magát a talaj! Bizonyos helyeken puha, oda nem lehet egy ilyen hatalmas piramist emelni! Ahol szilárd volt, csak azt választhatták.
- Hol van most az a könyv? – szólt az újabb kérdés.
- Tudtam, hogy megkérdezed! De ezt még én sem tudom! Sokak szerint egy papnő visszatette oda, abba a titkos kamrába, ahol volt egykor. Mások azt mondják megsemmisült. Nem tudni. De egy biztos: a könyvből van mi megmaradt, például az írás, a számolás a csillagászat, a gyógyítás, a mumifikálás. Ezeket papjaid őrzik, s adják át utódaiknak! Az is biztos, hogy a könyv nélkül többé ilyen piramist nem tudunk építeni! Nézd meg azokat, amik ezután épültek! Egy sem léphet a nyomukba! Eltűnt a könyv, s vele a piramisépítés titka is!
Tutanhamon elgondolkodva nézett az öregre, nehezen dolgozta fel a hallottakat!
- De ha az írás fennmaradt, hogy lehet az, hogy a piramisépítés titka elveszett?
- Azért van ez így, mert az írást oktatták, épp úgy, mint a csillagászatot. De a piramisépítés trükkjét csak emlékekből, mondákból tudták felidézni. Nem maradt olyan mester, aki tovább adta volna ezt a tudást.- magyarázta az öreg. Ez egyszerűen elképesztő volt. Aztán feltette azt a kérdést újra, amit már az elején is feltett, de akkor kikerülte a választ az öreg.
- Most már igazán elárulhatnád a neved! – korholta a király.
Az öregember felállt, botján megtámaszkodott, és így szólt:
- A nevem: Dzsedi!
Csönd követte a bejelentését. Összesúgtak, morgolódtak. A bölcs, pedig csak állt és nézett rájuk. Ajkán enyhe mosoly játszott.
Az uralkodó felpattant:
- Az a Dzsedi? Az, aki a könyvet őrizte? – hangjában meglepettség uralkodott.
- Talán igen, talán nem. – szólt a sejtelmes válasz.
A fáraó elmerengett, s közben hangosan gondolkozott:
- Ha valóban te vagy „az a Dzsedi” akkor tudhatod, hogy hol a könyv. De viszont nem értem, hogy élhetted túl ezt a hosszú időt? Tán tudod az örök élet titkát? Mondd, ugye nálad van a könyv?
- Talán igen, talán nem.
Tutanhamont elöntötte a düh.
- Ne beszélj mellé vénember! Te vagy a varázsló Dzsedi, vagy sem?
A megszólított arcán mosoly jelent meg. Arca összes ránca homlokáig szaladt. Szeme különös fényben játszott. Felmutatott Harartira, majd így szólt:
- Kérdezd meg tőle. Ő mindent lát, mindent tud, ami itt történt! Majd ő elmondja neked, ki vagyok voltaképp.
Mindenki követte a mozdulatát, mintha valóban a szobortól várnák a választ.
Mire visszanéztek, az öreg bölcs eltűnt.
Mintha elnyelte volna a homok…
