2011. március 22., kedd

Dunánál

A nap hirtelen hagyta el az eget,
Fáradtan bólintott, látott mára eleget.
Utolsó sugarával megsimította a víz tükrét,
Aztán intett egyet, s elhagyta őrhelyét.

Néztem, ahogy lassan kialszik az égi lámpás,
Ahogy elcsendesül a messzi szántás.
Alszanak a fák, lombjuk se zizzen,
Béke van mindenhol, semmi sem pisszen.

Szunnyad a nád, alszik már zajos népe.
Fejét szárnya alá dugta a réce.
Mellettük nem messze hattyú család alszik,
összebújnak, így egyikük sem fázik.

Hirtelen karcos szél fut végig a parton,
s édes borzongás tölti el minden tagom...
Reszketek, mint a sirály a befagyott tó jegén.
Reszketek, mint zokogó nő, búcsúzó kedvese keblén.

Egy árva padon, csavargó keresi álmát,
takarója nincs, testét hideg görcsök rázzák.
Keze meredt, nem moccan egy ideje,
nincs kesztyűje, ami befedje.

Az éj se tart örökké,
lassan elszáll, s válik láthatatlan köddé.
Helyére új nap lép, egy még szebb,
hisz már te nyomorult, nem a földön ébredsz...

Csak a tested az, mi ott maradt a padon,
de a lelked már fönt, az égben vagyon.
Onnan tekintesz le a Dunára,
S emlékszel életed hattyú dalára.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése