2011. március 22., kedd

A medalion

Hajnalodott.
Az éjszaka utolsó pára-foszlányai lassan visszavonulót fújtak. Az erdővel körül vett kis falu lassan bontakozott ki a reggeli ködből. Csend volt. Még a szél sem járt úgy, mint más hajnalokon szokott.
A meredt némaságot csak az emberek léptei törték meg. A főtérén gyülekeztek. Felnőttek, öregek, gyerekek egyaránt. Álmos szótlanságba burkolózva lépkedtek mind egy helyre. Őrizetlenül hagyott házaik magányosan álltak a félig derengő reggelben, szinte kivehetetlen masszát alkotva a háttérben. Jöttek. Lassan, szótlan. Még a gyerekek sem pisszentek.
Egy varjú repült a falu terén lévő oszlop tetejére. Megrebbentette szárnyát, és belekárogott a reggeli csendbe. Úgy hallatszott a hangja, mintha ketté hasította volna a lelkeket. Az emberek összerezzentek. A falu vezetője - ki a legbölcsebb, s legöregebb volt mind közül- botjával feléje csapott, hogy elkergesse a baljós jószágot. A varjú reptében még károgott néhányat, s ahogy távolodott, hangja is elillant. Újra csend telepedett rájuk.
Vártak.
A percek ólomlábakon vánszorogtak. Mintha időtlen idők óta állnának ott. Aztán végre felbukkant az, akiért ma ily korán keltek.
Egy lány volt az, alig lehetett több 16 évesnél. Egyszerű öltözetet viselt: sötét hosszú ujjú blúzt és szoknyát. Fejét nem fedte semmi. Hosszú haja úgy keretezte finom vonásait, mint festményt a képkeret. Családja követte: szülei és két bátya. Édesanyja szemében fájdalom tükröződött, kendőjét - melyet vállán átvetve hordott - egyik kezével összehúzta magán, másikkal férjébe kapaszkodott. Az apa ősz, magas, de kora ellenére erős egyenes tartású férfi volt. A két fiú népük jellegzetes vöröses-szőke fiai voltak, izmos vállukkal apjuk méltó utódjai. A lány inkább anyja vonásait örökölte, szinte csak fiatalságában és tartásába volt különbség. Míg az asszony már jócskán bent haladt a korban, sok évet átgürcölt, a lánya még fiatal volt, üde, mint az áprilisi szellő, és ártatlan, mint az újszülött borjú.
A lány tudta, hogy rá várnak. Azt is tudta, hogy miért. Hát kihúzta magát, száját össze szorította, és rájuk nézett. Bátran, nyílt tekintettel. Mind őt méregették. Mikor közéjük ért, a falu vezetője botját felemelve jelezte, hogy indulnak. A kis közösség élére állt, mögé a lány családjával, majd a falu népe szépen felsorakozva utánuk.
Lassan maguk mögött hagyták a falut, s beléptek a derengő erdőbe. A madarak most kezdtek ébredezni, s ezt dalukkal adták tudtukra. Máskor örült volna nekik, sokszor hallgatta őket, s figyelte miként ugrálnak ágról-ágra. Morzsákat vitt nekik, amit az asztalról söpört össze, s figyelte, hogy a csipegetik fel azokat. Egyre hangosabban csicseregtek, mintha hozzá szólnának, hogy miért nem hozott nekik semmit. Egyre közelebb merészkedtek, már a fejük felett ugrándoztak. A vezető megállt. Felemelte tekintetét a lombokat kémlelve. Botját magasra emelte. Megálltak. Egyszerű bot volt, görcsös, görbe, a végén kis bunkós résszel. Ezt a botot mindig a vezető örökölte, nemzedékről nemzedékre. Varázserővel rendelkezett. Minden tudás, mit egy vezető tudott, ebben a botban rejtezett. Enne birtokában lehetett vezető a vezető. Az öreg a lombokat kémlelte, hogy hol vannak a cserfes kismadarak. Szemét összehúzta, száját össze szorította, úgy nézett körbe. Elkezdett dünnyögni, majd a földbe szúrta a botot. Szél söpört végig az erdőn, meglebbentett minden ágat, összekuszált minden hajtincset, s bebújt minden ruhaszegleten. Furcsa érzést hagyott maga után.
Az emberek megálltak. A madárdal elhalt. A vezető kihúzta a földből a botot, még egy pillantást vetett lombok közé, és tovább indult. A falu követte.
A lány félve pillantott a közeli bokrok és fák ágaira. "Hallgassatok!"-súgta magában. "Kérlek hallgassatok" Tán az öreg varázslatának köszönhetően, talán a lány unszolására, de elcsendesedtek a madarak. Csak az ágak mozzanatából lehetett tudni, hogy ott vannak a közelben.
Elérték a falu szélét. Itt egy kis tisztás várt rájuk, és a lassan derengő reggel. A nap első sugarai félénken kúsztak a nedves fűszálak közé. Amint kiértek az erdőből, a madarak megálltak, nem követték már őket, s amint az utolsó lakó is kiért az erdőből, újra rázendített a madárcsapat. A vezető hátra pillantott, s tekintete a lányéval találkozott. Szavak nélkül is sokatmondó volt ez a pillantás, mintha csak azt akarta volna vele sugallni, hogy ő győzött, s a madárdalnak annyi mára. A lány leszegte a fejét. Jól tudta ezt. De népük túlélése most az ő kezében volt, és ami rá várt, megtiszteltetésnek számított. Ő volt a kiválasztott. Újholdkor választották ki őt a többi szűz közül. A szertartást minden tavasszal el kellett végezni, a jobb termés reményében. Imádkoztak azért, hogy a Földanya befogadja a magokat, imádkoztak azért, hogy az Égura elegendő esőt bocsásson rájuk, s imádkoztak azért, hogy a termés ezáltal jobb legyen. Átgázoltak a mezőn, aminek a túloldalán újabb erdő várt rájuk.
Ha ismeretlen tévedt ide, könnyen eltévedt, és a halál fia lett ezen helyen, mert ez az erdő sűrű volt, sötét és ingoványos. A talaj a talpuk alatt besüppedt, a ritkás fű nem tartotta stabilan lépteiket, de a vezető jól tudta merre kell menniük, hogy ne süllyedjenek el. Fürkésző szemmel nézte a kijelöletlen ösvényt addig a helyig, amíg meg nem érkeztek. A lány tudta hová mennek. Szíve egyre hevesebben kezdett verni, keze kissé remegett, ahogy imára összekulcsolva tartotta maga előtt. Azóta suttogta az imákat, mióta maguk mögött hagyták az erdőt, s az ingovány birodalmába léptek. Szemében riadalom látszott, mint az űzött vadéban, akit sarokba szorítottak. Úgy is érezte magát. De már nem volt visszaút. Sosem volt visszaút.
Néhány kidőlt fa jelezte, hogy lassan elérik úti céljukat. Hatalmas mocsaras vidék nyílt meg előttük,
zöldes-barna vize átláthatatlan volt. Felszíne fölött pára felhők gomolyogtak vészjóslóan. A bot felemelkedett. Megálltak.
A vezető megfordult, ránézett a lányra. "Hát itt az idő!"-suhant át a hajadon agyán. Az öreg fénytelen hideg kék szemében hálaszerű fény villant meg- egészen más pillantás volt ez, mint az előző - szája szegletében mintha mosoly suhant volna át egy pillanatra. Még sosem nézte meg ennyire az öreget. De most alkalma volt rá, hisz itt állt tőle alig egy karnyújtásnyira. Ritkás ősz haját, meglebbentette a szellő, homlokán és arcán ráncok százai jelezték, bölcs ember a vezetőjük, hisz a bölcsesség az években, az évek pedig a ráncokban mutatkoznak meg. Keze vékony volt, csontos,újai erősen fogták a botot, szinte kifehéredtek a végei. Szikár alakját elfedte a hosszú fehér-fekete köpeny, ami nyakától a földig beburkolta. Az öreg leszúrta a botját maga mellé, miközben az emberek lassan a mocsár köré gyűltek, és kántálni kezdtek. Az egyre erősödő dallam egységgé vált, ott körözött felettük, köztük, majd már olyannyira felerősödött, hogy csontjukig hatolt. Az emberek megfogták egymás kezét, úgy dúdolták a dallamot, szemüket az égre vetették, majd a földre. Összefűzött kezüket felemelték, majd le, lábukkal közben egyet majd többet toppantottak. Ezt a táncot járták, miközben dúdoltak, csak dúdoltak vég nélkül. A lány anyja most gyermekéhez lépett. Nyakából levett egy láncot, melynek a végén egy medálion csüngött. A lánc maga bőrből készült, de a medál csontból. Kerek medálionba egy ábrát vésett a készítője, két összefonódó V betűt.
A termékenység ősi szimbóluma volt ez. Az asszony ajkához emelte, majd a lány kezébe helyezte. A lány összecsukta a tenyerét, mintegy magába fogadva azt, majd bátorságot erőltetett magára, és az öregre nézett. Az hosszú sötétbarna leple alá nyúlt, kis fiolát vett elő. Kinyitotta, s a lány ajkához emelte. Az engedelmesen kortyolt belőle. Minden korty égette a torkát, mintha tüzet nyelt volna. Amint kiitta a fiola tartalmát, két férfi lépett elő. Az apja és az idősebbik fivére. Kötelet hoztak, mellyel összekötözték kezét-lábát. Ekkorra már forgott vele a világ, a hangok is nehezen jutottak el tudatáig, s nem érezte azt sem mily nagyon erősen kötözték meg. A lány már nagyon szédült. Kezdetek a körvonalak homályosulni, egyre nehezebb volt megtartania magát, és egyre távolibbnak tűntek a hangok is. Még egy utolsó pillantásban látta szüleit, és érezte amint fivérei megragadják. Nem hallotta már jól a hangokat, épp csak felderengett némi hangfoszlány tudatában. Megvillant előtte még egyszer az ég kékje, a lombok közt átszűrődő napfény, és lassan lecsukódott a szeme. Érzékei kikapcsoltak, megszűnni látszott a külvilág. Csak hűvösséget érzett.
A mocsár hűvösségét, amint lassan magába fogadja, körülöleli.
Mindörökre.


2000 szeptember, németországi újsághír:

2000 szeptemberében az alsó-szászországi Uchte városának egy mocsaras területén egy mumifikálódott holttestre bukkantak a helyiek, amit elsőként a rendőrség gyilkossági csoportja vizsgált meg. Bár egy tőzegkitermelő gép alaposan szétvagdosta, úgy tűnt, a test egy tizenéves lányé. A nyomozók a test állapota alapján úgy vélték, valószínűleg egy 1969-ben eltűnt 16 éves lány maradványaira bukkantak. A hivatalos jelentés szerint a test egy 16 és 20 év közötti fiatal nőé, akin nem látszanak erőszak nyomai.
A nyomozók DNS-vizsgálatot is végeztek a maradványokon, azonban az eltűnt lány édesanyjának DNS-ével való összehasonlításkor bebizonyosodott, hogy a test nem a feltételezett személyé.
Miközben rájöttek, hogy a kéz a 2000-ben talált testhez tartozik, a régészek által elvégzett elemzések kimutatták, hogy a tizenéves lány valamivel idősebb volt, mint azt a nyomozók feltételezték: elvileg a kora vaskorban élt, i.e. 650 környékén.
A nyomozók mikor jobban szemügyre vették a mumifikált testet, egyik kezében kis medált találták, amin egy különös ábrát véltek felfedezni. A maradványokat további vizsgálatok céljából Berlinbe szállították...
.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése