2011. március 23., szerda

Az utolsó remény


Magányos őszapó padon ül,
hátát falnak veti.
Ráncos kezét, szomorúan ölébe ejti.

Dideregve hunyorog,
néz a messzeségbe,
Keresi azt, ki segítene végre.

Álmait már rég feladta,
volt bőven neki,
de a sors mást mért rá, hát feledi.

Hajlott kora már csak gyötrelem,
Örökös megalkuvás és küzdelem.
Megváltást vár, de az csak nem jő,
Így meg nem tartogat semmi jót a jövő.

S ha csak az Isten meg nem kegyelmez neki,
holnap is jön, s hátát a falnak veti.
Kezét nyújtja reszketőn, kér,
Mert remél, amíg csak él.

Megértést, vigaszt keres nap, mint nap,
De csak közönyt s megvetést kap,
Rá se néznek, mintha nem is lenne,
Mintha mindenről csak ő tehetne.

Szájuk húzzák, fintorognak,
Néha-néha pár forintot dobnak,
S mennek tovább, már el is feledik,
Számukra tovább nem is létezik.

Ő meg ott ül, bízva remél,
Hogy egyszer lesz szájában kenyér,
Hogy átöleli valaki egy nap,
És hogy végre szeretetet is
és nemcsak közönyt kap.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése