2012. június 13., szerda

Nő a sziklán - részlet




Karl Harris egy volt a sziget horgászai közül. Már gyerekkora óta járt ki a tengerre, persze akkor még apjával. A csónak is a régi, s bár Karl ezerszer megtoldozta-foldozta, nem volt az igazi, Itt-ott folyton beszivárgott a víz, sok bosszúsága volt vele. Mindig azon rimánkodott, nehogy egy nagyobb vihar kint érje, mert azt biztos, hogy nem élné túl. A part mentén rengeteg szikla volt, s távolabb is a víz alatt sok rejtett kőcsipke pihent meg. Csak az igazán rutinos halászok merészkedtek arra, akik már úgy ismerték a vizet, mint a tenyerüket. Karl közéjük tartozott, mégis úgy vélte, jobb nem kivívni a sorsot. Maradt azon a területen, ahol mindig is jó szerencsével járt. Az öböltől keletre. Itt a világítótornyot is jól látta, s ha netán vihar közelgett, hamar ki tudott a partra érni.
Aznap reggel is így tett.
Az öbölbe evezett, s épp kivetni készült hálóját, mikor valami érdekes dolog ragadta meg a figyelmét.
A világítótorony vészjelzője vadul világított. Felnézett az égre, de az ragyogóan tiszta volt. Elnézett nyugatra, de arról se látott egyetlen bárányfelhőt sem.
-      Ez a Ben! Már megint felöntött a garatra! – csóválta meg a fejét – szólni kell John-nak, hogy rúgja ki a vén iszákost, nem is értem miért őt bízza meg…- morgolódott fennhangon.
Tovább evezett, de valahogy nem hagyta nyugodni a dolog. Folyton visszatekintett, s azon járt az agya, miért érzi úgy, hogy valami nagyon nincs rendben? Nézte, nézte a tornyot a körülötte elterülő oly ismerős sziklákat, a kerítést, a lépcsősort, de nem látott senkit. Csak az furcsa gyomorba markoló érzés. Belekotort a hátizsákjába, és elővette a látcsövét. Alaposabban szemügyre kell vennie azt a világítótornyot. A zsigereiben lévő bizsergő érzés egyre jobban nyugattalanította. Fentről kezdte pásztázni az épülete. Még mindig villogott a vészjelző. A tegnapi nagy vihar már hajnalban elült, miért működik még mindig?  Lejjebb nézett. Rögtön észrevette, hogy az összes zsalu be van csukva, kivéve az ajtó mellettit. Annak az egyik szárnyát csapkodja a szél. Az ajtó csukva, a lépcsőn nincs ott Ben lámpása, amit mindig magáéval visz, ha kimegy. Bizonyára a vihar kezdetekor bevitte magával. Tovább pásztázott. Kissé távolabb nézett, a toronytól nem messze lévő kapuhoz, de ott sem látott semmi különöset. Leeresztette a karját, megtörölte kézfejével a homlokát, s nagyot sóhajtott:
-      Akkor sem stimmel valami!
Visszatette a látcsövét, és elkezdett evezni a világítótorony felé. Nagy ívben ment, mert itt is voltak sziklák jócskán. Miközben evezett, folyton hátra sandított, hogy lássa merre tart. Befordult az öböl aljába, ahol kis szikla-lépcső vezetett fel. Kievezett, majd óvatosan a partra húzta a csónakot. elindult felfelé a lépcsőn. Ekkor már olyan hangosan szólt benne a vészcsengő, hogy kezdett remegni mindene. Sosem érzett még így, de rettentően megijedt ettől az élménytől.
Felért.
Körülnézett, de semmi gyanúsat nem talált.
A bejárat felé vette az irányt.
Felment a lépcsőn.
Belépett.
Félhomály fogadta, s kellett pár pillanat, míg a szeme megszokta. Halkan sistergett a rádió.
Körülnézett, de egy teremtett lelket sem látott.
-      Ben! Itt vagy Ben? – kiáltott teli torokból – Karl vagyok! Ben! Merre vagy?
Semmi válasz.
Felnézett a csigalépcsőn, de mozgolódásnak nem látta nyomát.
Úgy döntött kimegy, és kissé távolabb is körül kémlel. Ha még így sem lát semmi érdemlegeset, megy John-hoz. Ő majd ellátja az öreg Ben-t!
Elindult a kapu felé, majd elhagyva a világítótorony környékét, távolabb kezdett kutakodni. Azt nézte, hogy nem látja-e Ben-t valahol. Talán kijött az reggel, leült, s elszendergett, vagy csak sétálgat valahol. De hiába merengette a szemét, sehol nem látta az öreget.
Ekkor valami megcsikordult a talpa alatt. Egy kis fekete műanyag darabka volt. Karl leguggolt és közelebbről is szemügyre vette. Hasonlított egy sárhányó darabjára.  Minél tovább nézte, annál biztosabb volt, hogy egy sárhányóról szakadt le. Ha autóról tört le, akkor kellett itt járműnek járnia. Amint jobban körülnézett, rájött, hogy ez így is volt. A part és az út közötti nedves homokban mély autókerék nyomok vezettek az egyik sziklaorom felé. Tekintetével követte a keréknyomokat.
Felállt és követte.
Egy minden eddiginél erősebb félelemmel vegyes pánik söpört végig rajta.
Amint a szikla széléhez ért, a tenger felől erős szél nyomta hátrébb, mintha vissza akarná tartani attól, amit találhat.
 A szikla széléhez ment, és lenézett.
A tenger tarajos hullámai verdesték a partot és a kiálló köveket. Fehér tajtékként tört meg rajtuk a víz. Az egyik sziklán aztán Karl olyat látott, amitől megfagyott ereiben a vér.
Egy nő feküdt a sziklán.
Hosszú szőke haja úgy ölelte körül, mint ha angyalszárnyak lennének. Szakadt piros ruháját megtépázta a parti szél, és a tajtékzó tenger. Nem messze tőle, kissé feljebb egy zsákszerű zöldes vászondarab lógott a sziklán. Valaki abban hajíthatta le, de bizonyára fennakadt, s szörnyű tartalma lentebb zuhant.
Karl tüdejében bent akadt a levegő.
Aztán mikor végre lélegzethez jutott, ordítva futásnak eredt a város felé.
A sziklán fekvő nőt, újabb hullám érte el. Arcába vágta a jeges vizet, s haját kitekeredett karjára mosta.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése