2012. március 22., csütörtök

A szabadulás

Nem emlékszem pontosan, hogyan kezdődött. Egyik pillanatban még minden békés volt, nyugodt és kényelmes, aztán egycsapásra minden odaveszett. Utólag ugyan voltak már nyugtalanító jelek, de először csak arra gondoltam, hogy a hely szűke, meg az időnként fellépő nyugtalan érzés, csak átmeneti. Megszokni egy helyet, mindig időbe telik, így hát nem aggódtam. Majd elmúlik, hisz eddig mindig minden rendbe volt. Kitűnő a lakás. Összkomfortos, kényelmes, csendes. Halk zene, kellemes hőmérséklet, na és a kiszolgálás! Amit csak megkívánok, szinte azonnal meg is kapom! Elég csak rágondolnom, máris az enyém! Azt csinálok, amit csak akarok! Ha kedvem támad rá, táncolok vagy alszok. Máskor meg hallgatózok. Szeretek hallgatózni. A szomszédok olyan mókásak. Folyton gügyögnek, de nem értem mit mondanak. Aztán ott a szél, ami főleg esténként átkarolja otthonom. Olyan lágy és simogató. Igazán kellemes. Egyszóval nincs okom panaszra. Azon a reggelen az első amit észleltem az az volt, hogy mintha még jobban összement volna az otthonom. Nem értettem. Olyan volt, mintha a falak közelednének felém. Sehogy sem leltem benne a helyem. Majd egy földrengés következett, rám borult minden. Pánik fogott el. Mi történik velem? Hogy fogom ezt túlélni? Csak feküdtem, mozdulni se tudtam. Zsibbadt volt minden tagom, és éreztem, hogy nagyon nagy bajban vagyok. Aztán elöntötte a testem a fájdalom. Szívem hevesen vert, és nem tudtam hogy miért, de éreztem menekülnöm kell. Megpróbáltam megmozdulni, de a rám borult minden. Tudtam, hogy ha életben akarok maradni, muszáj innen kikerülnöm, ezért újra és újra nekivágtam az útnak. Alig haladtam valamennyit, épp csak araszoltam. A vaksötétben semmit sem láttam, csak a megérzéseimre hagyatkozhattam. Aztán a sötétség mélyéből feltört egy kis fény. Az alagút végén világosságot láttam! Arra tudok menekülni! Hát van kiút! Minden erőmet összeszedtem, és újult erővel nekivágtam. Érzem mindjárt kiérek, és akkor megmenekülök. De az alagút nagyon szűk volt, hiába akartam átbújni rajta, nem fértem ki. Fáradt voltam, és elgyötört. Fogytán volt a levegőm, szívem lassult, szédültem. Éreztem, hogy mögöttem minden összedőlt, hogy vissza már nincs út. Ekkor nem várt dolog történt. Valaki, vagy valami megragadta a fejem, és húzni kezdett kifelé, közben föntről a falak újra rámborúltak, de most még jobban, mint eddig bármikor. Egyetlen pillanat volt csak az egész, és én kiértem az alagútból a fényre. Az első amit érzékeltem, hogy hideg van. A szemem nem tudtam kinyitni, mert valami belevilágított. Megdörzsöltek, megpaskoltak, és még a torkomon is lenyomtak valamit, ami után éreztem újra kapok levegőt. Végre lélegzem! De ez olyan más volt mint eddig! Valahogy fárasztott az egész lélegzetvétel. Résnyire kinyitottam a szemem, de csak foltokat láttam maga körül. Mozogtak ide-oda. Megragadtak, forgattak, lemosdattak. Mindenem fáj, fázok, mit csinálnak? Hagyjanak már békén! Vissza akarok menni az én jó meleg kényelmes kis lakásomba! Tegyenek vissza! Kétségbeestem. Vajon mi lesz velem? Egyáltalán hol vagyok? Ekkor megint különös dolog történt velem. Az egyik homályos alak megragadott, és átadott valakinek. Megfogott, de nem úgy, mint ahogy az előbb tették. Óvatosan, finoman. Megsimogatott. Gyengéd hangja olyan ismerős volt valahonnan. Érintése felidézte a benti világom egy-egy pillanatát, mikor szellő simogatta házam. Ringatott, és ahogy megölelt, már ne is fájt semmim. Nem fáztam. A félelmem is elmúlt. Tudtam biztonságban vagyok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése