Reggel madárcsicsergésre ébredek.
Végtelen trillára, mi messze száll,
messze a ködös tájra.
Kinézek, s keresem a kék eget,
de csak szürkét látok, nagy fellegeket.
Hiányzik még a tavasz bája.
Még nem szikrázó kék az ég,
s hiányzik a pompás rét.
Nem omlik rád a sziromeső ha fa alá állsz.
De ha csendben figyelsz, s türelmesen vársz,
érzed a virágok illatát, s a nap langyos sugarát.
Még itt lopakodik a tél,
még néha settenkedve útra kél.
Még egyszer-egyszer erőre kap,
de már közeledik a nap,
mikor végleg elköszön,
s helyére jő' a virágözön.
Énekelj hát kismadár!
Csald ki a tavaszt a tél béklyója alól,
dobja el végre csúf köpenyét,
s öltse magára színpompás selymét,
mely oly szép és finom, mint a legdrágább kelme,
s oly értékes, mit emberi elme
fel sem foghat tán!
Hát énekelj! Énekelj tovább, kismadár!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése