Várakozás

(Ezt a novellát Erzsike kiállítására írtam, így nem véletlen, hogy ez a festmény az ő alkotása)

Az éjszaka hosszú volt és hűvös. A nyár már messze járt, s elvitte magával a balzsamos éjszakákat. Az éj hosszabb lett minden nappal, és ezzel hidegebb is.

Fáztak. S bár nem voltak egyedül, mégis magányosnak érezték magukat. Hiába volt minden, nem tudtak aludni, túl izgatottak voltak.

Az éjszaka ólomlábakon járt, lassan haladt, és súlyos lépteivel nyomot hagyott maga után. A hajnal késlekedett, s mikor végre a látóhatárt elöntötte az első narancsos napfény, valaki mocorogni kezdett, majd vékonyka hangján így szólt:

-          Mester! Fent vagy, Mester?

-          Most már igen – szólt egy öblös hang – miért nem alszol még egy kicsit kölyök?

-          Hogy is tudnék aludni? Sok múlik ezen a napon!

-          Egen…- szólt a Mester halkan, s elnyomott egy ásítást.

-          Talán ma végre velünk is törődik…- reménykedett a cérnahangú.

-          Talán…- vélekedett amaz.

-          Én biztosra veszem, hiszen eddig csak a Mesterrel törődött, s a munka nagy részén túl van. Innentől ránk van szükség. – szólt egy harmadik, reményteli hangon.

-          Ez nem így működik – ingatta a fejét a „Mester”.

-          Mester! Te annyi helyen jártál már. Tényleg van lila ég, áttetsző virágszirom, és valóban van olyan hely, ahol az ember felhőn jár, és nem esik le?- kérdezte a harmadik.

-          Mende-monda az egész – vágott közbe egy recés hang – csak mese! Azt mond, amit akar, csak dicsekszik! Még hogy lila ég…pfff. Elhihetitek, én már láttam egyes s mást, de lila eget nem!

-          Az ég lehet lila, lehet kék, lehet dühös vörös, vagy aranyló sárga. Attól függ, ki milyennek látja, ki mely pillanatot éli meg – magyarázta a Mester.

-          S hogy válaszoljak kérdésedre ifjú barátom, igen, láttam már sokféle furcsaságot, és megannyi szép tájat. Jártam zöldellő réten, hol annyi volt a virág, mint tavaszi égen a csillag. Jártam zord szélben, ahol dúlt a vihar, s úgy zuhogott az eső, mintha megelevenedett volna a bibliai özönvíz. Láttam megannyi szépséges lánykát, rohanó vattacukor felhőket, erdőt ezer fával, parkban sétáló párocskát, zúgó patakot hegyalján, zokogó özvegyet sír halmán, erdei sétányt, végtelen úttal, aranyló búzamezőt, ezer kalásszal. – mesélte hevesen, álmodozva.

-          S kedvenced van-e? – kérdezte egyikük.

-          Kedvenc? Hát van-e a folyónak kedvenc kavicsa? Erdőnek kedvenc fája? Az égnek kedvenc felhője? Hogy is lehetne nekem kedvencem? Hisz mind itt él bennem!

A többiek szó nélkül hagyták a vallomást, átérezték a szavak súlyát. Csend nehezedett rájuk, s észre sem vették, hogy míg elmélkedtek, kint a nap magasra hágott az égen. Elöntött mindent fényével, szórta sápadt, ámde éltető melegét, s amint a reggeli pára lassan felszállt, némi mozgolódás támadt a házban is.

-          Felkelt! – susogták egymás után – Talán bejön...

-          Talán…- reménykedett egyikük.

-          Előbb kávét iszik, pirítóst eszik vajjal, lekvárral. Meg teszi dolgát – szólt a Mester – pihenjetek még, bőven van időnk! – S azzal oldalára fordult.

-          Hogy tud ez ilyenkor aludni?- kérdezte egyikük.

-          Ő könnyen van, hisz már annyi helyen járt…- szólt bágyadtan a kis cérnahangú.

Lassan peregtek a percek, amik aztán órákba vesztek. Az órákból pedig több is elmúlt egymás után, s a nap már rájuk vetette sugarát, s beragyogta az egész termet, mikor a Mester nagyot nyújtózott, s így szólt:

-          Lassan jön…

S valóban, léptei kopogtak a hideg kövön, és ahogy egyre közeledett, lassultak a koppanások, majd teljesen megszűntek.

-          Megjöttem kedveskéim! – szólt a jövevény – Végeztem mára mindennel, már a tiétek

vagyok! – hangja úgy csengett, mint kristálytiszta hegyi patak a kövek között.

-          Ma visszatérünk a tópartra…

Melléjük lépett, mindet megsimította, elrendezgette őket, majd így folytatta:

-          Nos, lássuk csak, hol is hagytuk abba tegnap?

 Egy állványhoz lépett, ami kissé arrább állt. Feléjük fordította, és így már láthatóvá vált, hogy az egy festmény.

Ház állt egy tó partján, a tavon kis csónak, a ház körül hegyek, zöldellő fák, ezer kis virág, a parton csöppnyi pad, azon egy pár ült, kéz a kézben.

Egy darabig nézte a képet, majd kezébe vette a palettát, majd újra a képet kémlelte. Bólintott, s kinyújtotta a kezét feléjük.

Lélegzet visszatartva nézték mozdulatát, ahogy lassan feléjük nyúl…vajon melyiküket veszi kézbe? Amint egyik-másikat elhagyott, csalódottan szisszentek fel, majd némi tétovázás után, felvette a kis cérnahangút.

-          Végre!!! – kiáltott boldogan – végre én kerültem sorra! Mester! Látod Mester, most én

következem!

-          Látom kölyök, látom. – bólogatott elégedetten az öreg. Hangjában mosoly rejlett.

-          Te tudtad, ugye? – kérdezte a reszelős hangú.

-          Sejtettem - bólintott az öreg mosolyogva, majd halkan hozzá fűzte:

-          Jó kalandozást kölyök!

De az nem hallotta a jó kívánságot, hisz a vásznon kalandozott ég és föld között. Megkezdte útját egy végtelen színpompás úton, mely majd egyszer őt is nagymesterré teszi az ecsetek között.