(Ezt a novellát Erzsike kiállítására írtam, így nem véletlen, hogy ez a festmény az ő alkotása)
Az
éjszaka hosszú volt és hűvös. A nyár már messze járt, s elvitte magával a
balzsamos éjszakákat. Az éj hosszabb lett minden nappal, és ezzel hidegebb is.
Fáztak.
S bár nem voltak egyedül, mégis magányosnak érezték magukat. Hiába volt minden,
nem tudtak aludni, túl izgatottak voltak.
Az
éjszaka ólomlábakon járt, lassan haladt, és súlyos lépteivel nyomot hagyott
maga után. A hajnal késlekedett, s mikor végre a látóhatárt elöntötte az első
narancsos napfény, valaki mocorogni kezdett, majd vékonyka hangján így szólt:
-
Mester! Fent vagy, Mester?
-
Most már igen – szólt egy öblös hang –
miért nem alszol még egy kicsit kölyök?
-
Hogy is tudnék aludni? Sok múlik ezen a
napon!
-
Egen…- szólt a Mester halkan, s
elnyomott egy ásítást.
-
Talán ma végre velünk is törődik…-
reménykedett a cérnahangú.
-
Talán…- vélekedett amaz.
-
Én biztosra veszem, hiszen eddig csak a
Mesterrel törődött, s a munka nagy részén túl van. Innentől ránk van szükség. –
szólt egy harmadik, reményteli hangon.
-
Ez nem így működik – ingatta a fejét a
„Mester”.
-
Mester! Te annyi helyen jártál már.
Tényleg van lila ég, áttetsző virágszirom, és valóban van olyan hely, ahol az
ember felhőn jár, és nem esik le?- kérdezte a harmadik.
-
Mende-monda az egész – vágott közbe egy
recés hang – csak mese! Azt mond, amit akar, csak dicsekszik! Még hogy lila
ég…pfff. Elhihetitek, én már láttam egyes s mást, de lila eget nem!
-
Az ég lehet lila, lehet kék, lehet dühös
vörös, vagy aranyló sárga. Attól függ, ki milyennek látja, ki mely pillanatot
éli meg – magyarázta a Mester.
-
S hogy válaszoljak kérdésedre ifjú
barátom, igen, láttam már sokféle furcsaságot, és megannyi szép tájat. Jártam
zöldellő réten, hol annyi volt a virág, mint tavaszi égen a csillag. Jártam
zord szélben, ahol dúlt a vihar, s úgy zuhogott az eső, mintha megelevenedett
volna a bibliai özönvíz. Láttam megannyi szépséges lánykát, rohanó vattacukor felhőket,
erdőt ezer fával, parkban sétáló párocskát, zúgó patakot hegyalján, zokogó özvegyet
sír halmán, erdei sétányt, végtelen úttal, aranyló búzamezőt, ezer kalásszal. –
mesélte hevesen, álmodozva.
-
S kedvenced van-e? – kérdezte egyikük.
-
Kedvenc? Hát van-e a folyónak kedvenc
kavicsa? Erdőnek kedvenc fája? Az égnek kedvenc felhője? Hogy is lehetne nekem
kedvencem? Hisz mind itt él bennem!
A
többiek szó nélkül hagyták a vallomást, átérezték a szavak súlyát. Csend
nehezedett rájuk, s észre sem vették, hogy míg elmélkedtek, kint a nap magasra
hágott az égen. Elöntött mindent fényével, szórta sápadt, ámde éltető melegét,
s amint a reggeli pára lassan felszállt, némi mozgolódás támadt a házban is.
-
Felkelt! – susogták egymás után – Talán
bejön...
-
Talán…- reménykedett egyikük.
-
Előbb kávét iszik, pirítóst eszik
vajjal, lekvárral. Meg teszi dolgát – szólt a Mester – pihenjetek még, bőven van
időnk! – S azzal oldalára fordult.
-
Hogy tud ez ilyenkor aludni?- kérdezte
egyikük.
-
Ő könnyen van, hisz már annyi helyen
járt…- szólt bágyadtan a kis cérnahangú.
Lassan
peregtek a percek, amik aztán órákba vesztek. Az órákból pedig több is elmúlt
egymás után, s a nap már rájuk vetette sugarát, s beragyogta az egész termet,
mikor a Mester nagyot nyújtózott, s így szólt:
-
Lassan jön…
S
valóban, léptei kopogtak a hideg kövön, és ahogy egyre közeledett, lassultak a
koppanások, majd teljesen megszűntek.
-
Megjöttem kedveskéim! – szólt a jövevény
– Végeztem mára mindennel, már a tiétek
vagyok!
– hangja úgy csengett, mint kristálytiszta hegyi patak a kövek között.
-
Ma visszatérünk a tópartra…
Melléjük
lépett, mindet megsimította, elrendezgette őket, majd így folytatta:
-
Nos, lássuk csak, hol is hagytuk abba
tegnap?
Egy állványhoz lépett, ami kissé arrább állt.
Feléjük fordította, és így már láthatóvá vált, hogy az egy festmény.
Ház
állt egy tó partján, a tavon kis csónak, a ház körül hegyek, zöldellő fák, ezer
kis virág, a parton csöppnyi pad, azon egy pár ült, kéz a kézben.
Egy
darabig nézte a képet, majd kezébe vette a palettát, majd újra a képet
kémlelte. Bólintott, s kinyújtotta a kezét feléjük.
Lélegzet
visszatartva nézték mozdulatát, ahogy lassan feléjük nyúl…vajon melyiküket
veszi kézbe? Amint egyik-másikat elhagyott, csalódottan szisszentek fel, majd
némi tétovázás után, felvette a kis cérnahangút.
-
Végre!!! – kiáltott boldogan – végre én
kerültem sorra! Mester! Látod Mester, most én
következem!
-
Látom kölyök, látom. – bólogatott
elégedetten az öreg. Hangjában mosoly rejlett.
-
Te tudtad, ugye? – kérdezte a reszelős
hangú.
-
Sejtettem - bólintott az öreg
mosolyogva, majd halkan hozzá fűzte:
-
Jó kalandozást kölyök!
De
az nem hallotta a jó kívánságot, hisz a vásznon kalandozott ég és föld között.
Megkezdte útját egy végtelen színpompás úton, mely majd egyszer őt is nagymesterré
teszi az ecsetek között.
