A herceg keresztje - részlet .

Kint már sötétségbe borult minden, a szél sem fújt úgy, mint az elmúlt napokban.

A tájon eluralkodott a homály és a csend. Valahol messze egy kutya vonyított láncra verve, tán még béklyója csörgését is lehetett hallani a súlyos némaságban.

A veszprémi dombok mögött, messze egy kis házban egy nő feküdt, megtörten, betegen. Párnái közt törékeny teste elveszett, sápadt arca elárulta mennyire meggyötörte a fájdalom, és a küzdelem. Lassan feladta, elfáradt, nem bírta már. Könnyek bukkantak ki lecsukott szemei mögül, melyek, mint apró gyöngyszemek gurultak le ráncain.  

Gyermekei közül lánya Arika volt mellett, leste minden kívánságát, de már csak egy volt neki. A nyugalom. Fiai Levente és Barakony úton voltak, Lengyel földről. Arika jól tudta, hogy késlekedésük végzetes lehet. A beteg néha felsőóhajtott, máskor összerázkódott, mintha viharok dúlnának lelkében, mintha csatákat-harcokat vívna. Arika anyja mellé ült, és aggódó tekintetét egy percre sem vette le róla tekintetét. Időnként megtörölte az arcát egy nedves kendővel, vagy felitatta a könnycseppeket szeme sarkából.

Egyszer csak ránézett, és gyenge hangon így szólt:

-          - A keresztet… adjátok ide a keresztet!

-          - Milyen keresztet anyám?

-          - A herceg keresztjét. – súgta erőtlenül.

-         -  Anyám, aludj, fáradt vagy, pihenned kell, majd ha meggyógyulsz, megkeressük azt a

keresztet – mondta a lánya, miközben gondosan betakargatta.

-          - Nem gyógyulok már meg! – jelentette ki határozottan – add hát ide a keresztet nekem!

Arika látta anyja szemében azt az elszántságot, amit már oly régen látott.

Tudta, hogy nemet mondani nem lehet neki, hát csendesen megadta magát.

-       -    Hol van az a kereszt?

-          - Ott..- mutatott az ágy végébe. Arika arra nézett, ahová a reszkető kéz mutatott, de

bizony ott nem látott semmit.

-          - Az ágy végében? – kérdezte.

-         -  Nem, te ostoba lány! Ott, a ládában, az ajtó mögött…

Arika felállt, odament a nagy faládához, melyben anyja ruhákat és egyéb holmikat tartott, még abból az időből, mikor a királyné szolgálója volt. Bár ő ezt mindig kijavította, inkább volt társa, titkos barátnője, mintsem szolgálója.

A nagy faládához lépett, melyen faragások díszelegtek, feliratok és gyönyörű berakások. Letérdelt mellé, felemelte a tetejét, és bele nézett. Szépen összehajtogatott ruhák feküdtek, gondosan összehajtogatott főkötők, és selyemkendők. Hímzések, takarók és ki tudja még mi minden, de kereszt egy sem volt benne. Arika tanácstalan volt hol keresse azt a keresztet. Már épp meg akarta kérdezni, mikor anyja erőtlen hangja szállt feléje.

-          - Van benne egy kék ruha… egy hímzett ruha…a zsebében van…

Csak egy kék ruha volt a ládában, s annak is csak egy zseb volt, így Arika hamar meglelte az apró keresztet. Kezébe vette, és az ágy felé lépdelt vele. Közben megcsodálta, hogy milyen szépen megmunkált darab volt. A szokott Jézus ábrázoláson túl a hátulján írást vélt felfedezni, de mielőtt elolvashatta volna, a beteg rá csattant:

-        Add ide! – kezét nyújtotta feléje, s amint tenyere megérezte a hűvös fémet, az ujjak  rázárultak. Keblére emelte a kincset, s enyhe mosollyal az arcán behunyta a szemét.

-         -  Köszönöm…- súgta csendesen, majd lehunyta a szemét.

Hajnalban távozott az élők sorából, kezében a herceg keresztjével.