Kint
már sötétségbe borult minden, a szél sem fújt úgy, mint az elmúlt napokban.
A
tájon eluralkodott a homály és a csend. Valahol messze egy kutya vonyított
láncra verve, tán még béklyója csörgését is lehetett hallani a súlyos
némaságban.
A
veszprémi dombok mögött, messze egy kis házban egy nő feküdt, megtörten,
betegen. Párnái közt törékeny teste elveszett, sápadt arca elárulta mennyire
meggyötörte a fájdalom, és a küzdelem. Lassan feladta, elfáradt, nem bírta már.
Könnyek bukkantak ki lecsukott szemei mögül, melyek, mint apró gyöngyszemek
gurultak le ráncain.
Gyermekei
közül lánya Arika volt mellett, leste minden kívánságát, de már csak egy volt
neki. A nyugalom. Fiai Levente és Barakony úton voltak, Lengyel földről. Arika
jól tudta, hogy késlekedésük végzetes lehet. A beteg néha felsőóhajtott, máskor
összerázkódott, mintha viharok dúlnának lelkében, mintha csatákat-harcokat
vívna. Arika anyja mellé ült, és aggódó tekintetét egy percre sem vette le róla
tekintetét. Időnként megtörölte az arcát egy nedves kendővel, vagy felitatta a
könnycseppeket szeme sarkából.
Egyszer
csak ránézett, és gyenge hangon így szólt:
- - A keresztet… adjátok ide a keresztet!
- - Milyen keresztet anyám?
- - A
herceg keresztjét. – súgta erőtlenül.
- - Anyám, aludj, fáradt vagy, pihenned
kell, majd ha meggyógyulsz, megkeressük azt a
keresztet – mondta a
lánya, miközben gondosan betakargatta.
- - Nem gyógyulok már meg! – jelentette ki
határozottan – add hát ide a keresztet nekem!
Arika
látta anyja szemében azt az elszántságot, amit már oly régen látott.
Tudta,
hogy nemet mondani nem lehet neki, hát csendesen megadta magát.
- - Hol van az a kereszt?
- - Ott..- mutatott az ágy végébe. Arika
arra nézett, ahová a reszkető kéz mutatott, de
bizony
ott nem látott semmit.
- - Az ágy végében? – kérdezte.
- - Nem, te ostoba lány! Ott, a ládában, az
ajtó mögött…
Arika
felállt, odament a nagy faládához, melyben anyja ruhákat és egyéb holmikat
tartott, még abból az időből, mikor a királyné szolgálója volt. Bár ő ezt
mindig kijavította, inkább volt társa, titkos barátnője, mintsem szolgálója.
A
nagy faládához lépett, melyen faragások díszelegtek, feliratok és gyönyörű
berakások. Letérdelt mellé, felemelte a tetejét, és bele nézett. Szépen
összehajtogatott ruhák feküdtek, gondosan összehajtogatott főkötők, és
selyemkendők. Hímzések, takarók és ki tudja még mi minden, de kereszt egy sem
volt benne. Arika tanácstalan volt hol keresse azt a keresztet. Már épp meg
akarta kérdezni, mikor anyja erőtlen hangja szállt feléje.
- - Van benne egy kék ruha… egy hímzett
ruha…a zsebében van…
Csak
egy kék ruha volt a ládában, s annak is csak egy zseb volt, így Arika hamar
meglelte az apró keresztet. Kezébe vette, és az ágy felé lépdelt vele. Közben
megcsodálta, hogy milyen szépen megmunkált darab volt. A szokott
Jézus ábrázoláson túl a hátulján írást vélt felfedezni, de mielőtt elolvashatta
volna, a beteg rá csattant:
- Add ide! – kezét nyújtotta feléje, s
amint tenyere megérezte a hűvös fémet, az ujjak rázárultak. Keblére emelte a kincset, s enyhe
mosollyal az arcán behunyta a szemét.
- - Köszönöm…- súgta csendesen, majd
lehunyta a szemét.
Hajnalban
távozott az élők sorából, kezében a herceg keresztjével.
