Egyik délután egy rétre leltem,
amint járva-kelve útra keltem
csak a rohanás az, ami miatt eddig nem láttam
mint megannyi mást, a világban!
Rácsodáltam a zöld hullámzó tengerre,
mely a nyári szélben, úgy játszott éppen,
mint a víz fodra a hegyvidéken.
Egyszer csak egy pipacs bukkant fel a habok közül,
mint magányos vitorlás a sziklaszírt mögül.
Egyedül küzdött a szélben,
egymaga állt ott vitézen.
piros szirmát fodrozta a júniusi szél,
s én bámultam, mily szép.
Még dicsértem volna tovább,
hogy mily jó is, hogy így helytáll,
mikor erősebb légfuvallatban
elengedte egyik szirmát,
mely magasan fejem fölé szállt...
Az lágyan repült, könnyedén,
mint a sóhaj az éj tengerén,
mint gyermek kacaja egy nyári reggelen,
csak szállt, szállt messze a végtelen ég-tengeren.
S én néztem utána ámulva, csendesen,
mint aki elveszített valamit, s kedvesen
intettem neki: "Ég veled!"
Álltam, s néztem a kék eget,
s könny öntötte el szememet...
