Katica-dal

Tavaszi eső esik, koppan cseppje a leveleken,

gomba alatt az eső elől egy katica megpihen.

Ázva-fázva kuporog, vizes minden porcikája

az eső teljesen eláztatta, vizes lett a ruhácskája.

Kis szárnyait rebegteti, szárítaná, ha tudná,

de az eső egyre jobban hull, hát inkább hagyná.

Leül a fűbe, türelmesen várakozik,

Közben, hogy ne unatkozzon, így dudorászik:

„Napocska bújj elő, elázik a szárnyam,

s vizesen nem repülhetek messzire bátran.

Napocska bújj elő, melegíts fel engem,

elég volt az esőből, engedj elmennem!

Vár otthon a család, nem tudják, hol vagyok

Ázok-fázok, mindjárt rögvest megfagyok!”

S láss csodát, elállt az eső, kisütött a nap.

A kis katica boldogan újra szárnyra kap.

Sietve haza röppent, várták már nagyon,

S nagyon örült, hogy túl van a vizes kalandon.