2013. április 27., szombat

Felnőttünk




Felnőttünk!
S elfeledtünk az életre rácsodálni!
Nem tudjuk már, hogy milyen csillogó szemmel,
nyitott szívvel élni!

Nem érezzük a frissen nyírt fű illatát,
eső után az aszfalt perszelő szagát,
Nem látjuk a csillagos eget nyári estén,
S nem vesszük észre a mohát a szikla testén.

Nem látjuk meg a jégvirágot, mit a szél karcolt az ablakba,
Csak a számlát látjuk, ami érkezett a postaládába.
S nem várjuk az ünnepet, nem várjuk a telet,
mert unjuk a hideget és a jeget.

Nem halljuk a falevelek zizegését, a madarak dalát.
Nem halljuk a tavaszi szél susogását.
Csak a mennydörgést halljuk, a vihar szavát,
A szitkozódó postást, a szomszéd káromkodását.

Nem nevetünk szívből, ha viccet hallunk,
s nem sírunk, ha fáj valami, csak elballagunk.
Nem mondjuk el mi bánt bennünket, csak megsértődünk,
S kit szeretünk, azzal sem törődünk...

Lásd meg a jót, a szépet!
Láss meg mindenben egy pillanatnyi boldog képet!
Növessz szárnyat!Repülj magasra!
Érezd a nap melegét, várj a tavaszra!

Hagyd, hogy elszálljon belőled a rossz a méreg!
Légy szabad röptű, tiszta gyermeki lélek,
ki élni akar s újra meg újra
Lát, érez, nevet s igazán szeret,  kész az útra!




2013. április 16., kedd

Ki kopog?




Ki kopog az ablakon?
Tán eső hull a balkonon?
Szél fúj, és az zörög?
Tán vihar jön, az ég dörög?

Nem esik az eső, nem fúj a szél,
már rég messze a nagy szakállú tél!

Akkor mégis ki kopog? Mi kopog?
Egy fakopács az, ki az ablakon bekopog.
Süt a nap, süt a nap, fakopács játszik
itt a tavasz, itt a tavasz, ez rajta is látszik.

Átröppen a fára, ott keres étket
kutatja a fatörzsből az ízletes férget.
Ide ugrik, oda ugrik, nagyon szapora,
tele a begye, mire itt a vacsora.

Ki kopog, mi kopog, fakopács a fákon
Ki zörög, mi zörög, kismadár az ágon.

2013. április 13., szombat

Szivárvány csúszda



Szivárvány az égen
Tündököl szépen
Ezerszínű csillogó
selyemkendőként lobogó.

Felmásznék rá szépen
magasba az égben.
Leülnék a tetejére,
Lábam lógatnám a mélybe.

Körülnéznék, milyen a világ,
hogy nő a mezőn a sok virág
Nézelődnék napestig
Vagy holnapután hajnalig.

Ha már unnám magam nagyon
Lecsúsznék a túloldalon.
S ha megint fent ragyog
Szólnak nekem az angyalok.


Katica-dal







Tavaszi eső esik, koppan cseppje a leveleken,
gomba alatt az eső elől egy katica megpihen.
Ázva-fázva kuporog, vizes minden porcikája
az eső teljesen eláztatta, vizes lett a ruhácskája.

Kis szárnyait rebegteti, szárítaná, ha tudná,
de az eső egyre jobban hull, hát inkább hagyná.
Leül a fűbe, türelmesen várakozik,
Közben, hogy ne unatkozzon, így dudorászik:

„Napocska bújj elő, elázik a szárnyam,
s vizesen nem repülhetek messzire bátran.
Napocska bújj elő, melegíts fel engem,
elég volt az esőből, engedj elmennem!
Vár otthon a család, nem tudják, hol vagyok
Ázok-fázok, mindjárt rögvest megfagyok!”

S láss csodát, elállt az eső, kisütött a nap.
A kis katica boldogan újra szárnyra kap.
Sietve haza röppent, várták már nagyon,
S nagyon örült, hogy túl van a vizes kalandon.




Az éj előtt