Ezüst híd

Lassan bukik le a Nap a tó mögött,

mint magányos kő a hegyről legördült,

S messze a kopasz téli fák fölött

a szél fáradt zenét hegedült…

A víz hártyás, alig-alig fodrozódik,

Felszínén az utolsó napsugár elcsúszik.

Metsző szél rohan a tavon át,

S a mélyben egy halraj úszik át…

Csendesen, észrevétlen úsznak

Kitudja merre hová indulnak,

hisz a tó sem végtelen, de itt élnek

S ki vannak téve minden tavi-szeszélynek.

Tudják, hol vannak az áramaltok

hol ülnek hattyúk a vízen kecsesen

hogy merre vannak kis kavics-járatok

s hol hullámzik a víz halkan észrevétlen.

Este van, a Hold tölti be az eget

S a szél megdermeszti a jeget.

Csendes minden a környéken,

de lent a mélyben ünnep van készülőben….

A Hold már az úr, magasan jár az égen,

Lubickol a tó az ezüstös fényben.

A halak végre meglelték, mit kerestek,

az ezüst hidat, mit a Hold a vízre eresztett.