Nagyapó

A diófa alatt, egy kerti székben,

nagyapó alszik, békességben.

Kiskutya fekszik mellette,

ágak hajladoznak felette.

Feje hátra-hátra billen,

Öreg már, nehéz neki az illem.

Kicsi fiúcska fut feléje,

csípőre tett kézzel áll eléje.

Nézi az alvó öregembert,

ősz haját, azt a fehér kendert,

arca ráncait, vagy ezret,

kezét, melyet munkában edzett.

Nézi, nézi egy darabig,

majd hirtelen az ölébe ugrik.

„Ébredj Nagyapó! Indul a lovas hintó!”

Az öreg felébred, kábán körülnéz,

átöleli, két kicsi kéz.

Szelíden mosolyog a fiúcskára,

S felveszi a hátára.

Csontja ropog súlya alatt,

de a hintó azért halad.

Körbe-körbe viszi az udvarban,

benne van minden kalandban.

Nem öreg már, fiatal újra,

mert hátán lovagol a kis unoka.