Az álmodozó

Még alszik a város, szunnyad csendesen.
Az utak magányába kutya ugat éhesen.
Néhány ablak mögött opálos fény ébred.
A hajnal indítja munkába a népet.

Lassan előtűnnek az álmos emberek.
Kómás fejjel az utcán keringenek.
Magukban sírnak, hogy mily` szerencsétlenek
Már megint dolgozni mehetnek...

Hajléktalan alszik egy hideg padon.
Azt álmodja, hogy otthona nem a vadon,
Pici lakásban ébred, korán csörög az óra,
De ő nem bánja, felkel az első szóra.

Dolgozni indul, de nem panaszkodik soha
Hisz otthon várja szerelmes asszonya.
Van némi fizetése, van mit enni
Ha nem is sok, de nem kell koldulni menni.

Az emberek rohannak, észre sem veszik
Hogy a padon egy álmodozó bolond fekszik.
Egy bolond, ki bármelyikükkel cserélne,
Aki bármit megtenne, ha végre élhetne.

Hajnal

Úgy ébredtem, 
mint lusta hajnali fény a kertek alján. 
Pillám alá már be-be szűrődött 
az első merész kora napsugár. 
Éreztem, 
hogy lehunyt szememen át felmelegít, 
s lustaságom nyújtózásba kényszerít. 
Kinyitottam szemem, 
magamba szívtam a tavasz fényét, 
s kedvesem érintését. 
Ő is ébredt, 
csendesen simult, 
csókot lehelt gyűrött arcomra. 
S álmosságom messzire űzve, 
hozzá bújva köszöntöttem az ébredő reggelt... 
Az összehúzott függöny-ráncok mögött 
a reggel lassan győzött, 
s míg a fény-árnyék játék bekúszott ágyunkra, 
madárdal csendült fel, 
s narancsos meleg bújt mellénk. 
Oly jó még kicsit összebújva, 
éhezőn várni a Nap fényét... 
s mire átveszi az uralmat 
ég és föld között, 
s mire betölti a szobát meleg selymes palásttal, 
felébredünk, 
kétkedőn, 
ráérőn, 
mint a felhő mögül előtörő 
hajnali fénysugár.