Mikor egy apró kis ér bedagad,
s lüktetve feszíteni kezdi agyadat,
Nem tudsz másra gondolni,
csak arra, hogy tudd megszüntetni.
Azt gondolod, majd elmúlik..
fekszel mozdulatlan..
....majd csillapszik.
De csak lüktet, és feszít,
míg az ember elveszti az eszét.
A homlokodban egy követ veszel észre,
mely befészkeli magát és készre
rágja magát benned,
s a kín nem múlik... s már enned sincs kedved.
Vérnyomásod egekbe hág,
forog pörög a világ,
szédülsz és émelyegsz,
s már a holnapban is kételkedsz.
Szíved hevesen ver, majd kiugrik
majd lassan újra megnyugszik.
Aztán, mint valami zabolátlan paripa vágtatni kezd,
S te csak tűröd, mert mást mit tehetsz?
Az éj ólomként nehezedik rád,
míg mindenki alussza bársony-álmát
te álmatlanul verejtékben reszketsz,
és kíntól összekuporodva fetrengsz.
Aztán jön a segítség - párod nem nézi tovább -
már neki fáj mindaz, amit lát.
Jön a mentő, orvos közelít....
talán lesz valaki aki segít....
Még egy fél nap...ennyi a kín.
Lassan gyógyulsz, gyenge vagy,
mint fagyott hóvirág az olvadozó hókupac mélyén...
...de lassan csak talpra állsz a hét végén....
