Súlyos felhők úsznak az égen,
mint vészjósló árny a sötétségben.
Bánatba borult a nyári ég,
könnyét hullajtja s még
azt hinném abba hagyja,
de akkor újra s újra folytatja.
Mi ez, hisz a tavasz is elmaradt,
didereg az ember, s az eső csak szakad.
Nem dalol a madár, fázik az ágon
a galamb is ázik az ablakpárkányon.
Fát aprítanak, izzítják a kályhát,
Behordják a kertből a nagy málhát.
Előkerült a kabát, sál, vastag zokni,
nem lehet ezt sosem megszokni.
Nehéz az ég alja, nagy terhet cipel,
de a teher alatt a Nap ki-kifigyel.
Egyik szemével már mosolyogva néz felénk
mert tudja, lassan jön a nyár, csak még félénk.
Elűzi lassan a zord időt, a szelet, az esőt,
S helyébe küld, lágy meleget, könnyű szellőt.
