- Ez az?
- Igen.
- Gyönyörű…! Mi a neve?
- Föld.
Csönd. Láthatólag gyönyörködtek a látványban. Aztán a magasabb újra megszólalt:
- Kik lakják? Urkák vagy Zerék ?
- Emberek.
- Emberek? „Mifélénk”?
- Igen, de primitívebbek, mint mi. Csontosak…
- Akkor tényleg nagyon kezdetlegesek. Az egész bolygón ők élnek?
- Igen. Bár vannak állataik, meg növények.
- Hányféle növényük és állatuk van?
- Nagyon sok.
Újabb csönd.
Szótlan nézték a közelgő bolygót, ami kék lágy felhőpaplanba volt beburkolózva.
- Mikor érünk oda?
- Négy zend múlva.
- Remek, akkor körülnézünk, és a jelentést megküldjük az anyahajónak!- jelentette ki a magasabb. A másik bólintott, és kacsázó járásával elsietett. Egyedül maradt. Gyönyörködött a látványban. Sokfelé jártak már a Galaxisban, de ilyen szépet még sosem láttott. Ez a kék selyembe bújtatott bolygó teljesen elvarázsolta. És azok a felhő pamacsok, meg az időnként fel-felvillanó villámok! Valami gyönyörűség volt! Alighogy végére ért gondolatmenetének, visszatért a társa.
- Nos? – kérdezte a magasabbik.
- Minden előkészítve – jelentette ki a másik.
- Nagyszerű! – szólt elégedetten – Hol érdemes leszállni?
- Bárhol. Az egész bolygót lakják. De ahány kontinens, annyi rassz.
- De ember mind?!
- Igen.
- Jól van, akkor készüljünk a Föld megközelítéséhez!
- Igenis! – szólt a kicsi, és a vezérlőpulthoz lépett – Készen állok!
- Álcát bekapcsolni! – szólt a parancs.
- Álca bekapcsolva! – válaszolta, miközben fürgén járt a keze a billentyűk között.
- Megközelítés, közepes sebességen!
-… közepes sebesség… rendben.
- Mikor tud közelit adni?
- Azonnal…- szólt, és néhány kapcsolót átkattintott, a hajóban kihunytak a fények, csak kintről szűrődött be valami csodás izzófény.
- Kész! – jelentette ki a kisebb.
- Remek! Közelit kérek a Földfelszínről!
Újabb kapcsolók kattantak.
Este volt már, minden sötétbe borult. Alig lehetett kivenni a tájat. A kicsi néhány kattintással élesítette a képet.
Egy városka jelent meg. Néhol még égtek a fények, de a legtöbb házban már sötétség uralkodott. A kis utcák is csendesek voltak, senkit se lehetett látni.
Amint haladtak tovább, kis dombokat bukkantak fel, melyet egy mező követett. Karámban lovakat tartottak, akik most riadtan futkosni kezdtek körbe-körbe. Nem látták a járműt, de megérezték őket.
- Tovább! – szólt az újabb parancs.
A jármű átsuhant a mezőn, és csillogó víztükörhöz ért.
A nagyobbik érdeklődve nézte a holdfényben játszó felszínt.
Egy félsziget fölé értek, aminek tetején egy kivilágított különös épület meredezett. Körben apró házak, szűk utcák, és gyönyörű növényzet.
- Mi ez a hely? – kérdezte a nagyobbik.
Újabb kattintások
– A neve: Balaton.
- Balaton…- ízlelgette a szót.
- Este van, kevés az ember erre. Talán érdemesebb lenne átmenni a Föld túloldalára.- ajánlotta a kicsi.
- Nem! Maradunk itt! Körbenézünk!
Így is tettek. Elhagyták a félszigetet, és lassan köröztek a nyugodt, sima víztükör felett.
Valóban nagy volt a csend, csak a hullámok alig hallható neszét lehetett érzékelni. Ahogy így nézték a sötét tavat, valami felbukkant a felszínén. Egy vitorlás. Szinte egyszerre nyúltak a közelítőért…
- Mi az ott? – kérdezte a nagyobbik.
- Azonnal…- keresgélni kezdett a gépben – Ők úgy nevezik… hajó… vitorlás. Ezzel utaznak a vízen.
- Nagyon szép…- mondta elcsukló hangon a másik. – Közelit kérek róla!
- Igen, közelit… máris. Kész.
A képernyőn egy kis vitorlás képe jelent meg, aminek a fedélzetén két alak egymásba gabalyodva feküdt. A nagyobbik ezt látván maga nyúlt a közelítőért.
A párocska teljes nagyságban betöltötte a képernyőt. Arcukon látszott a szenvedély, testük izzott, és a holdfényben megcsillant testükön a veríték…
- Mit csinálnak? – súgta a nagyobbik elhaló hangon.
- Ezt ők úgy hívják: ”szeretkezés.”
- Mire szolgál?
- Fajfenntartás…
- De nálunk ez nem ilyen…- kereste a szót, de nem találta…- miért élvezik?
- Náluk még ilyen uram, valaha a mi népünk is szeretkezett, ma már nem…
A nagyobbik nem tudta levenni a szemét a képernyőről. A párocska szerelmük csúcspontjára ért. Testük remegve forrt össze, miközben apró csókokkal halmozták el egymást. A férfi a nő haját simogatta, az meg mellére hajtotta a fejét. A hullámok kegyesen ringatták őket. Lassan álomba szenderültek.
A nagyobbik kikapcsolta a képernyőt, és arrébb állt. Kezét hátra tette, és elcsukló hangon így szólt:
- Elmegyünk. – szólt határozottan.
- Uram? Nem kellene jelentést leadnunk, hogy az inváziót megindíthassák?
- Nem.
- De a kancellária…
- Azt mondtam, nem! – kiáltotta határozottan. – Elmegyünk!
- Értettem. - adta meg magát a kicsi.
- Minden adaton töröljön a Föld nevű bolygóról! Írja azt, hogy csak növényzetet és primitív állatvilágot találtunk! Írja azt is oda, hogy az erőforrások nem kielégítőek ahhoz, hogy letelepedjünk! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - Értette?
- … de uram… miért is? – kötekedett a kicsi - Szép ez a bolygó, jó lenne felnövekvő nemzedékeinknek. Minden adva van rajta, ami az élethez kell…
- Azért mert ők még szeretik egymást úgy, ahogy mi már nem. – mondta elgondolkodva. - Még van esélyük túlélni…- magyarázta különös hangon. Hátat fordított neki, fekete szeme fátyolossá vált.
- Nem vehetjük el ezt tőlük! Induljon! Azonnal!
- Igenis! Úti cél?
- Az Orion Galaxis.
A kisebbik betáplálta az adatokat, és néhány gomb megnyomása után elillantak a víztükör felől. Ahogy távolodtak a Földtől, az ablakhoz léptek, hogy figyelemmel kísérjék a távolodó bolygót.
- Szép…-sóhajtott a kicsi.
- Az – mondta a másik.
A Föld lassan egyé olvadt a többi csillaggal, és eltűnt a messzeségben….
