Az utolsó remény

Magányos őszapó padon ül, hátát falnak veti. Ráncos kezét, szomorúan ölébe ejti. Dideregve hunyorog, néz a messzeségbe, Keresi azt, ki segítene végre. Álmait már rég feladta, volt bőven neki, de a sors mást mért rá, hát feledi. Hajlott kora már csak gyötrelem, Örökös megalkuvás és küzdelem. Megváltást vár, de az csak nem jő, Így meg nem tartogat semmi jót a jövő. S ha csak az Isten meg nem kegyelmez neki, holnap is jön, s hátát a falnak veti. Kezét nyújtja reszketőn, kér, Mert remél, amíg csak él. Megértést, vigaszt keres nap, mint nap, De csak közönyt s megvetést kap, Rá se néznek, mintha nem is lenne, Mintha mindenről csak ő tehetne. Szájuk húzzák, fintorognak, Néha-néha pár forintot dobnak, S mennek tovább, már el is feledik, Számukra tovább nem is létezik. Ő meg ott ül, bízva remél, Hogy egyszer lesz szájában kenyér, Hogy átöleli valaki egy nap, És hogy végre szeretetet is és nemcsak közönyt kap.