Napnyugta

Mint fáradt gyermek, aki kimerülten megpihen
A Nap lassan lenyugszik, a hegyek mögé billen.
Koronája még megcsiklandozza az ég alját,
huncut mosolyával még beköszön, s narancs haját
borzolja a vörös felhők végtelen tengerében.

Csend

Csend van, 

nem moccan semmi.

Kint a szellő is elült, s van valami

édes kis pillanat, 

mely most itt ragadt.

Csend van, 

s oly jó nekem,

hogy nem mozdulok, s a kezem

rajtad pihen, s a csendben 

csak a szív zakatol szüntelen.

Csend van,

 ne szólj hát,

ne rombold szét a hangulatát!

Oly jó így némán lenni,

csak a csókodra várni, lesni.

Csend van, 

hát meg ne szólalj!

Legyen néma az az óhaj

melyet érzel, 

s amit kimondani most ne merészelj!

Remény

Súlyos felhők úsznak az égen, 

mint vészjósló árny a sötétségben.

Bánatba borult a nyári ég, 

könnyét hullajtja s még

azt hinném abba hagyja,

de akkor újra s újra folytatja.

Mi ez, hisz a tavasz is elmaradt,

didereg az ember, s az eső csak szakad.

Nem dalol a madár, fázik az ágon

a galamb is ázik az ablakpárkányon.

Fát aprítanak, izzítják a kályhát,

Behordják a kertből a nagy málhát.

Előkerült a kabát, sál, vastag zokni,

nem lehet ezt sosem megszokni.

Nehéz az ég alja, nagy terhet cipel,

de a teher alatt a Nap ki-kifigyel.

Egyik szemével már mosolyogva néz felénk

mert tudja, lassan jön a nyár, csak még félénk.

Elűzi lassan a zord időt, a szelet, az esőt,

S helyébe küld, lágy meleget, könnyű szellőt. 

Tavasz varázs

Erdő mellett állok, hallgatom, hogy suttognak a fák

gyermeküknek suttognak így az anyák.

Lágy szellő fúj, épp csak borzolja hajamat,

érzik a levegőben már a tavasz-zamat.

A nap simogat, mint kedvesét az éhes szerető,

lágyan ér hozzám, érzése alig leplezhető.

Becsukom szemem, élvezem minden pillanatát,

s magamba szívom a természet illatát. 

Valahol méhek dongnak, zümmög a mező

Ezer pillangó röppen fel, mint megannyi legyező.

Tündöklő tündérkert, varázslatos és szép,

mint felettünk a bodros-felhős kék ég.

Sétálok még egy kicsit, amott patak csobog,

megállok, nézem, de gyorsan tovább robog.

Hallgatom, ahogy egy dallamot játszik,
Amott egy hegycsúcs, épp csak látszik.

Nem megyek tovább, épp eleget láttam,

ma már erdőt-mezőt bejártam.

Boldogság s béke járja át a szívem,

úgy érzem, megkaptam azt, amiért jöttem!

Felnőttünk

Felnőttünk!

S elfeledtünk az életre rácsodálni!

Nem tudjuk már, hogy milyen csillogó szemmel,

nyitott szívvel élni!

Nem érezzük a frissen nyírt fű illatát,

eső után az aszfalt perszelő szagát,

Nem látjuk a csillagos eget nyári estén,

S nem vesszük észre a mohát a szikla testén.

Nem látjuk meg a jégvirágot, mit a szél karcolt az ablakba,

Csak a számlát látjuk, ami érkezett a postaládába.

S nem várjuk az ünnepet, nem várjuk a telet,

mert unjuk a hideget és a jeget.

Nem halljuk a falevelek zizegését, a madarak dalát.

Nem halljuk a tavaszi szél susogását.

Csak a mennydörgést halljuk, a vihar szavát,

A szitkozódó postást, a szomszéd káromkodását.

Nem nevetünk szívből, ha viccet hallunk,

s nem sírunk, ha fáj valami, csak elballagunk.

Nem mondjuk el mi bánt bennünket, csak megsértődünk,

S kit szeretünk, azzal sem törődünk...

Lásd meg a jót, a szépet!

Láss meg mindenben egy pillanatnyi boldog képet!

Növessz szárnyat!Repülj magasra!

Érezd a nap melegét, várj a tavaszra!

Hagyd, hogy elszálljon belőled a rossz a méreg!

Légy szabad röptű, tiszta gyermeki lélek,

ki élni akar s újra meg újra

Lát, érez, nevet s igazán szeret,  kész az útra!

Ki kopog?

Ki kopog az ablakon?

Tán eső hull a balkonon?

Szél fúj, és az zörög?

Tán vihar jön, az ég dörög?

Nem esik az eső, nem fúj a szél,

már rég messze a nagy szakállú tél!

Akkor mégis ki kopog? Mi kopog?

Egy fakopács az, ki az ablakon bekopog.

Süt a nap, süt a nap, fakopács játszik

itt a tavasz, itt a tavasz, ez rajta is látszik.

Átröppen a fára, ott keres étket

kutatja a fatörzsből az ízletes férget.

Ide ugrik, oda ugrik, nagyon szapora,

tele a begye, mire itt a vacsora.

Ki kopog, mi kopog, fakopács a fákon

Ki zörög, mi zörög, kismadár az ágon.

Szivárvány csúszda

Szivárvány az égen

Tündököl szépen

Ezerszínű csillogó

selyemkendőként lobogó.

Felmásznék rá szépen

magasba az égben.

Leülnék a tetejére,

Lábam lógatnám a mélybe.

Körülnéznék, milyen a világ,

hogy nő a mezőn a sok virág

Nézelődnék napestig

Vagy holnapután hajnalig.

Ha már unnám magam nagyon

Lecsúsznék a túloldalon.

S ha megint fent ragyog

Szólnak nekem az angyalok.