Fess egy képet!

Fess egy képet 

nekem!

olyat, amiben a szívem benne van,

amiben a láng lobban,

s amit ha nézek, tudom,

ott van az otthonom.

Fess egy képet,

valami szépet,

egy édes pillanatot,

mit a hangulat megragadott.

Fess egy érzést, egy örök kérdést

hogy mit gondol az, aki nézi

azt csak a szíve érzi

igazán.

Fess egy képet, magadnak!

mert a napok csak haladnak

S amit nem festettél meg,

messze suhan

kitudja hová a mélybe zuhan…

Fess egy képet!

mindenkinek,

hogy a színek szárnyalva szeressenek.

Legyen varázs a kép,

mely csak csodálva lesz igazán szép!

(Ezt a verset Icának írtam, kiállításának megnyitójára. A képet is ő festette!:)

Fény-csepp

Valahol messze ég és Föld között

A fény szivárvánnyal ütközött.

S eggyé válva kéz a kézben

Szétszóródtak a végtelenben.

A fény gyorsan terjedt, befedett mindent,

mint selyemtakaró az alvó meztelent.

Oly szép volt, előkelő és kecses,

amilyet az ég mindig is keres.

Meghatódott a végtelen kék ég,

Ilyet nem látott sohasem még

Fent a magasban felhők gyűltek

S a látóhatár szélén könnyek ültek.

Az ég, csak sírt-sírt csendesen

S ami leesett összegyűlt rövidesen.

Egy gyermek meglátta, kezébe vette

Csodálta szépségét, hát magával vitte

Így a fény, mint örök üvegcsepp itt maradt velünk.

S megkaphatjuk mi is, ha kinyújtjuk kezünk.

Várakozás

(Ezt a novellát Erzsike kiállítására írtam, így nem véletlen, hogy ez a festmény az ő alkotása)

Az éjszaka hosszú volt és hűvös. A nyár már messze járt, s elvitte magával a balzsamos éjszakákat. Az éj hosszabb lett minden nappal, és ezzel hidegebb is.

Fáztak. S bár nem voltak egyedül, mégis magányosnak érezték magukat. Hiába volt minden, nem tudtak aludni, túl izgatottak voltak.

Az éjszaka ólomlábakon járt, lassan haladt, és súlyos lépteivel nyomot hagyott maga után. A hajnal késlekedett, s mikor végre a látóhatárt elöntötte az első narancsos napfény, valaki mocorogni kezdett, majd vékonyka hangján így szólt:

-          Mester! Fent vagy, Mester?

-          Most már igen – szólt egy öblös hang – miért nem alszol még egy kicsit kölyök?

-          Hogy is tudnék aludni? Sok múlik ezen a napon!

-          Egen…- szólt a Mester halkan, s elnyomott egy ásítást.

-          Talán ma végre velünk is törődik…- reménykedett a cérnahangú.

-          Talán…- vélekedett amaz.

-          Én biztosra veszem, hiszen eddig csak a Mesterrel törődött, s a munka nagy részén túl van. Innentől ránk van szükség. – szólt egy harmadik, reményteli hangon.

-          Ez nem így működik – ingatta a fejét a „Mester”.

-          Mester! Te annyi helyen jártál már. Tényleg van lila ég, áttetsző virágszirom, és valóban van olyan hely, ahol az ember felhőn jár, és nem esik le?- kérdezte a harmadik.

-          Mende-monda az egész – vágott közbe egy recés hang – csak mese! Azt mond, amit akar, csak dicsekszik! Még hogy lila ég…pfff. Elhihetitek, én már láttam egyes s mást, de lila eget nem!

-          Az ég lehet lila, lehet kék, lehet dühös vörös, vagy aranyló sárga. Attól függ, ki milyennek látja, ki mely pillanatot éli meg – magyarázta a Mester.

-          S hogy válaszoljak kérdésedre ifjú barátom, igen, láttam már sokféle furcsaságot, és megannyi szép tájat. Jártam zöldellő réten, hol annyi volt a virág, mint tavaszi égen a csillag. Jártam zord szélben, ahol dúlt a vihar, s úgy zuhogott az eső, mintha megelevenedett volna a bibliai özönvíz. Láttam megannyi szépséges lánykát, rohanó vattacukor felhőket, erdőt ezer fával, parkban sétáló párocskát, zúgó patakot hegyalján, zokogó özvegyet sír halmán, erdei sétányt, végtelen úttal, aranyló búzamezőt, ezer kalásszal. – mesélte hevesen, álmodozva.

-          S kedvenced van-e? – kérdezte egyikük.

-          Kedvenc? Hát van-e a folyónak kedvenc kavicsa? Erdőnek kedvenc fája? Az égnek kedvenc felhője? Hogy is lehetne nekem kedvencem? Hisz mind itt él bennem!

A többiek szó nélkül hagyták a vallomást, átérezték a szavak súlyát. Csend nehezedett rájuk, s észre sem vették, hogy míg elmélkedtek, kint a nap magasra hágott az égen. Elöntött mindent fényével, szórta sápadt, ámde éltető melegét, s amint a reggeli pára lassan felszállt, némi mozgolódás támadt a házban is.

-          Felkelt! – susogták egymás után – Talán bejön...

-          Talán…- reménykedett egyikük.

-          Előbb kávét iszik, pirítóst eszik vajjal, lekvárral. Meg teszi dolgát – szólt a Mester – pihenjetek még, bőven van időnk! – S azzal oldalára fordult.

-          Hogy tud ez ilyenkor aludni?- kérdezte egyikük.

-          Ő könnyen van, hisz már annyi helyen járt…- szólt bágyadtan a kis cérnahangú.

Lassan peregtek a percek, amik aztán órákba vesztek. Az órákból pedig több is elmúlt egymás után, s a nap már rájuk vetette sugarát, s beragyogta az egész termet, mikor a Mester nagyot nyújtózott, s így szólt:

-          Lassan jön…

S valóban, léptei kopogtak a hideg kövön, és ahogy egyre közeledett, lassultak a koppanások, majd teljesen megszűntek.

-          Megjöttem kedveskéim! – szólt a jövevény – Végeztem mára mindennel, már a tiétek

vagyok! – hangja úgy csengett, mint kristálytiszta hegyi patak a kövek között.

-          Ma visszatérünk a tópartra…

Melléjük lépett, mindet megsimította, elrendezgette őket, majd így folytatta:

-          Nos, lássuk csak, hol is hagytuk abba tegnap?

 Egy állványhoz lépett, ami kissé arrább állt. Feléjük fordította, és így már láthatóvá vált, hogy az egy festmény.

Ház állt egy tó partján, a tavon kis csónak, a ház körül hegyek, zöldellő fák, ezer kis virág, a parton csöppnyi pad, azon egy pár ült, kéz a kézben.

Egy darabig nézte a képet, majd kezébe vette a palettát, majd újra a képet kémlelte. Bólintott, s kinyújtotta a kezét feléjük.

Lélegzet visszatartva nézték mozdulatát, ahogy lassan feléjük nyúl…vajon melyiküket veszi kézbe? Amint egyik-másikat elhagyott, csalódottan szisszentek fel, majd némi tétovázás után, felvette a kis cérnahangút.

-          Végre!!! – kiáltott boldogan – végre én kerültem sorra! Mester! Látod Mester, most én

következem!

-          Látom kölyök, látom. – bólogatott elégedetten az öreg. Hangjában mosoly rejlett.

-          Te tudtad, ugye? – kérdezte a reszelős hangú.

-          Sejtettem - bólintott az öreg mosolyogva, majd halkan hozzá fűzte:

-          Jó kalandozást kölyök!

De az nem hallotta a jó kívánságot, hisz a vásznon kalandozott ég és föld között. Megkezdte útját egy végtelen színpompás úton, mely majd egyszer őt is nagymesterré teszi az ecsetek között.

Jordan ébredéséből A Kölcsönvett föld(részlet)

 Nézzenek balra, ott láthatják a kolibrit. Ennek, azaz érdekessége, hogy kolibri nem található ezen a tájékon. Nem tudni hogy került ide, honnan ismerték – magyarázta George. Láthatólag Mandyt nem tudta lekötni a dolog. Annál jobban izgatta az idegenvezető személye. A férjét viszont igen. Annak ellenére, hogy először fittyet se hányt a fennsíkra - hisz nem is látott belőlük szinte semmit – most annál érdekesebbnek tartotta. A gép lámpái sejtelmesen világították meg a vonalakat, és a derengő fényben az egész olyan misztikus volt. Tetszett neki. Elővette a videokamerát, és elkezdte felvenni. Már áldotta a feleségét, hogy kitalálta ezt a kis kirándulást. Azt persze nem tudta, hogy Mandy korántsem a vonalak miatt akart kijönni. Mandy majdnem biztos volt benne, hogy a férje így fog reagálni. Harrold olyan kiszámítható. Természetesen George miatt akart kimenni a sivatagra nem volt kíváncsi. Már első nap kiszúrta magának a férfit, mikor erre sétáltak délelőtt. Rögtön eldöntötte, hogy megismerkedik vele. De a férjét nem volt könnyű lepattintani. Inkább olyat eszelt ki, ami majd leköti. Este aztán kitalálta, hogy is legyen. A szokatlan időpont, pedig azért kellet, hogy biztosan velük menjen a férfi. Ilyenkor nincs sok turista, mint nappal… és Harrold is álmatagabb. Mandy sohasem bízott semmit sem a véletlenre. Szinte észrevétlenül intézte úgy, hogy a férfi mellé ülhessen, és egyre közelebb került hozzá. George próbálta nem észrevenni azt, ami kézenfekvő volt. Tovább magyarázott:

- Ott pedig – mutatott ki az ablakon - egy kicsit, pedig följebb… arra a kutyáé.

- Nagyon érdekes… mondta a nő, miközben le se vette az idegenvezetőjéről a szemét – és ott…az mi? – mutatott ki az ablakon.

- Azaz úgynevezett spirál, több is van belőlük. Ha jól megfigyeli…

- Nézzék! Ott! – szólt Harrold, izgatott hangon.

- Harrold magadban álmélkodj! – szólt rá Mandy.

- De ott… valami fényes az égen. Nézd Mandy!

Erre már a nő is odanézett. Valóban valami fénylett a felhők között. Egy háromszögletű tárgy bontakozott ki, amit aranyló csillogás vett körül. A felhők körülötte szinte lángoltak. Egyre csak közeledett feléjük, olyan volt, mintha ők álltak volna, az meg csak egyre közeledett feléjük. Nicolas ekkor vette észre, hogy mi történik. Vajon mi lehet az? Biztos megint itt kísérleteznek a jenkik… mintha nekik nem lenne sivatagjuk. De az is lehet, hogy azaz átok tecila játszik vele. Próbált ügyet sem vetni rá, repült tovább. Ám ekkor felbukkant előtte az asztronauta. Nem olyan volt, mint máskor. Égett a körvonala. Aztán meg nem csak az, hanem a domboldal alján futó egyenesek végig égtek… Nicolas fejében megfordult, hogy őrült suhancok próbálják a vonalakt felégetni. Annyi ilyet lehet hallani. Nemrég valamelyik kis faluban akarták a templomot felgyújtani. Még jó, hogy időben elkapták a csibészeket.

„Örült piromániások!”- gondolta a pilóta.

Ám ekkor történt valami. A gépen megbolondultak a műszerek, semmi sem működött rendesen. A mutatók örülten forogtak körbe-körbe, mintha megkergült volna valamitől.

- Mi a fészkes..?- súgta. Mondandóját Mandy sikolya szakította félbe. Hátra nézett. Az a valami, már nagyon közel volt, sárgán bevilágított a repülőjükbe. Szinte meg tudta volna érinteni, ha kinyúl az ablakon. Közelebbről még csodálatosabb, és még ijesztőbb volt az egész. Nicolas agyán átsuhant a gondolat, hogy otthon kellett volna maradni, és megmondani George-nak, hogy nem viszi a bolond turistákat sehová. Amikor ideért a gondolatmentben, pillantása összeakadt Harrold-éval. A férfin látszott a rémület. Mandy folyamatosan sikított, George, pedig hitetlenkedve nézett vissza barátjára.

A hosszú vízszintes ablakszerűségek lassan szétcsúsztak. Erős kékes nyaláb nyúlt ki…

Telibe kapta a gépet.

Nagyapó

A diófa alatt, egy kerti székben,

nagyapó alszik, békességben.

Kiskutya fekszik mellette,

ágak hajladoznak felette.

Feje hátra-hátra billen,

Öreg már, nehéz neki az illem.

Kicsi fiúcska fut feléje,

csípőre tett kézzel áll eléje.

Nézi az alvó öregembert,

ősz haját, azt a fehér kendert,

arca ráncait, vagy ezret,

kezét, melyet munkában edzett.

Nézi, nézi egy darabig,

majd hirtelen az ölébe ugrik.

„Ébredj Nagyapó! Indul a lovas hintó!”

Az öreg felébred, kábán körülnéz,

átöleli, két kicsi kéz.

Szelíden mosolyog a fiúcskára,

S felveszi a hátára.

Csontja ropog súlya alatt,

de a hintó azért halad.

Körbe-körbe viszi az udvarban,

benne van minden kalandban.

Nem öreg már, fiatal újra,

mert hátán lovagol a kis unoka.

Cukorszóró óriás

Egy óriás, messze a hegyeken túl

Hatalmas zsákból porcukrot szór.

Ügyelve teszi azt, amit tesz,

Hisz a végeredmény nagydolog lesz.

Minden hová szór, nem bánik szűkösen vele,

Szorgos keze nyomán ezzel van minden tele.

A cukros zsák gyorsan ürül,

Lent pedig a sok gyermek örül.

Szánkóznak, kacaj hagyja el szájuk,

Este forró tea, meleg fürdő vár otthon rájuk.

Jól esznek, s nincs gond a lefekvéssel,

Alszanak a mese után egy kevéssel.

Az óriás elégedett, elvégezte dolgát,

De még visszajön, csak megtölti zsákját.

Hoz még porcukrot, sokat szép fehéret,

ami beborítja az erdőt, utcát és a rétet.

Hótenger

Pihe – puha,
fehér ruha
borítja a tájat,

és jeges széllel

épít hóvárat.

Bekopog az ablakon,

nem marad a balkonon.

Láthatsz eresz alatt

tündöklő jégcsapokat,

csodálatos jégvirágot,

porcukros téli tájat.

Udvarodon a hóember,

épp azon mereng el,

hogy miként tudná átúszni

a hatalmas hótengert legyőzni.

De hamarosan rádöbben,

hogy a hópihék vannak többen

Így marad inkább csöndben,

S beinteget neked, hogy: „gyere ki,