A szomorú sárkány

Olyan szomorú ez a sárkány!

Pedig megannyi elrabolt királylány,

dalol, és hízeleg neki,

ám kedvét, egyben sem leli.

Hamarosan itt a szülinapja,

ám ez most hidegen hagyja.

Tüzet sem okád már,

ez aztán a bús sárkány!

A sok szép királylány meg akarja lepni,

szülinapját emlékezetessé tenni.

Felköszöntik illőn, tortával, sütivel,

de ő nem éri be ennyivel!

Ekkor a magas égből röppent oda,

egy igazi sárkánycsoda!

Az kire várt, megjött végre,

- Sárkányleány, rád vártam ezer éve!

Nő a sziklán (részlet)

Port St’ Mary rendőrőrsén csend honolt, mint mindig. 
Az álmosító délelőttöt még Nick ásítozása sem zavarta meg. A százados tartotta a frontot, mert a kapitány épp Douglas-ban volt „pofaviziten” ahogy ő hívta. Nick már nyolc éve dolgozott az őrsön, és ez idő alatt csak két kirívó est történt. Az egyik Paul Mc’Daballo autó lopása, amiről később kiderült, hogy nem is lopták el, csak az öreg kártyán eljátszotta, s erről az alkohol mámor miatt teljesen megfeledkezett. A másik Sarah Burgington nevéhez fűződik, akit fényes nappal raboltak ki, St Mar kikötőjében. Londonból jött suhancok követték el a gaztettet, de százszor is megbánták, mert menekülésük útvonala egybe esett Sarah bátyának Joe útvonalával. Így még mielőtt elinalhattak volna, már el is kapták őket.Így hát Nick jó okkal gondolta, hogy nem fog jelentősebb dolog történni ezen a napon sem. Meg aztán miért pont akkor történne, mikor nincs itt a parancsnok?Két ásítás között kávét kortyolt, és lapozott egyet az újságjában. Épp újabb adag feketét akart feltenni, mikor Karl Harris robbant be az ajtón.-      Nick! Nick! Niiick!! – üvöltötte teli torokból.
-      Jesszusom, Karl! A szívinfarktust hozod rám! Már megint mi van? Nem harapnak a halak, vagy mi van? – hangja némi gúnyt kölcsönzött.
Nem hiába. Karl köztudottan kissé habókos volt. Látott már ufót, meg különös hangokat hallott kiszűrődni Silvia Kovas házából, sőt volt hogy magát az amerikai elnököt látta a kávézóban iszogatni Sam Ferreday-el. Természetesen minden alkalommal kiderült, hogy tévedés áldozatává vált. Az ufó egy fényes csillagnak bizonyult a furcsa hangok Silvia házából új kedvesének voltak köszönhetőek, és az elnök sem az elnök volt, csak egy fickó, aki erős túlzásokkal mondható Obama hasonmásának.-      Nick! Egy halott nő van a sziklán! Kint a világítótoronynál! – hadarta egy szuszra.
-      Mi? – hitetlenkedett a hadnagy.
-      Egy nő, ha mondom! Ben sehol sincs, tárva-nyitva a torony. Keréknyomok a parton, a hulla meg lent az ördög-sziklán…
-      Aha – hitetlenkedett a rend őre – és ki tette oda? Tán az ufók? – nevetett gúnyosan. A halász arca elfelhősödött.
-      Egy nő hullája van ott, ha mondom! – erősködött tovább – Emeld meg a hízott segged Nick, és nézd meg magad, ha nem hiszel nekem!
A hadnagy kelletlenül állt fel, és még kelletlenebbül rikkantotta el magát:
- Mike! Kinézek a toronyhoz! Ha a parancsnok keres, mondd meg neki, hogy helyszíni szemlét tartok.
-      - Mit tartasz főnök? – kérdezte Mike olyan megdöbbenve, mintha azt mondták volna neki, hogy a Dalai Láma jön hozzájuk ötórai teára.
-      Helyszíni szemle! – mondta kissé hangsúlyosabban – tudod, mikor kimegyünk a bűnügyi helyszínre és rögzítjük a nyomokat.
-      Aha – mondta nem túl nagy meggyőződéssel Mike – és mivel rögzíted főnök?
-      Mivel én vagyok a helyettes tiszt, te tökfej!  - kiáltotta türelmét vesztve a hadnagy – Tartsd a frontot, vedd fel a telefont, és minden fontos eseményt írj fel! Világos?
-      Világos főnök!
-      Remélem is – mondta, fejére tette kalapját és elindult kifelé. Az ajtóból visszafordult és így szólt:
-      És ne zabáld fel az összes croassant! – Mike egy mozdulattal a fiókba süllyesztette a dobozt, melyben számtalan sütemény várta szomorú sorsát.
-      Nem én, főnök – rebegte, de ahogy becsukódott az ajtó, maga elé vette és kaján vigyorral az arcán nézett velük farkas szemet.
 

Nő a sziklán - részlet

Karl Harris egy volt a sziget horgászai közül. Már gyerekkora óta járt ki a tengerre, persze akkor még apjával. A csónak is a régi, s bár Karl ezerszer megtoldozta-foldozta, nem volt az igazi, Itt-ott folyton beszivárgott a víz, sok bosszúsága volt vele. Mindig azon rimánkodott, nehogy egy nagyobb vihar kint érje, mert azt biztos, hogy nem élné túl. A part mentén rengeteg szikla volt, s távolabb is a víz alatt sok rejtett kőcsipke pihent meg. Csak az igazán rutinos halászok merészkedtek arra, akik már úgy ismerték a vizet, mint a tenyerüket. Karl közéjük tartozott, mégis úgy vélte, jobb nem kivívni a sorsot. Maradt azon a területen, ahol mindig is jó szerencsével járt. Az öböltől keletre. Itt a világítótornyot is jól látta, s ha netán vihar közelgett, hamar ki tudott a partra érni.

Aznap reggel is így tett.

Az öbölbe evezett, s épp kivetni készült hálóját, mikor valami érdekes dolog ragadta meg a figyelmét.

A világítótorony vészjelzője vadul világított. Felnézett az égre, de az ragyogóan tiszta volt. Elnézett nyugatra, de arról se látott egyetlen bárányfelhőt sem.

-      Ez a Ben! Már megint felöntött a garatra! – csóválta meg a fejét – szólni kell John-nak, hogy rúgja ki a vén iszákost, nem is értem miért őt bízza meg…- morgolódott fennhangon.

Tovább evezett, de valahogy nem hagyta nyugodni a dolog. Folyton visszatekintett, s azon járt az agya, miért érzi úgy, hogy valami nagyon nincs rendben? Nézte, nézte a tornyot a körülötte elterülő oly ismerős sziklákat, a kerítést, a lépcsősort, de nem látott senkit. Csak az furcsa gyomorba markoló érzés. Belekotort a hátizsákjába, és elővette a látcsövét. Alaposabban szemügyre kell vennie azt a világítótornyot. A zsigereiben lévő bizsergő érzés egyre jobban nyugattalanította. Fentről kezdte pásztázni az épülete. Még mindig villogott a vészjelző. A tegnapi nagy vihar már hajnalban elült, miért működik még mindig?  Lejjebb nézett. Rögtön észrevette, hogy az összes zsalu be van csukva, kivéve az ajtó mellettit. Annak az egyik szárnyát csapkodja a szél. Az ajtó csukva, a lépcsőn nincs ott Ben lámpása, amit mindig magáéval visz, ha kimegy. Bizonyára a vihar kezdetekor bevitte magával. Tovább pásztázott. Kissé távolabb nézett, a toronytól nem messze lévő kapuhoz, de ott sem látott semmi különöset. Leeresztette a karját, megtörölte kézfejével a homlokát, s nagyot sóhajtott:

-      Akkor sem stimmel valami!

Visszatette a látcsövét, és elkezdett evezni a világítótorony felé. Nagy ívben ment, mert itt is voltak sziklák jócskán. Miközben evezett, folyton hátra sandított, hogy lássa merre tart. Befordult az öböl aljába, ahol kis szikla-lépcső vezetett fel. Kievezett, majd óvatosan a partra húzta a csónakot. elindult felfelé a lépcsőn. Ekkor már olyan hangosan szólt benne a vészcsengő, hogy kezdett remegni mindene. Sosem érzett még így, de rettentően megijedt ettől az élménytől.

Felért.

Körülnézett, de semmi gyanúsat nem talált.

A bejárat felé vette az irányt.

Felment a lépcsőn.

Belépett.

Félhomály fogadta, s kellett pár pillanat, míg a szeme megszokta. Halkan sistergett a rádió.

Körülnézett, de egy teremtett lelket sem látott.

-      Ben! Itt vagy Ben? – kiáltott teli torokból – Karl vagyok! Ben! Merre vagy?

Semmi válasz.

Felnézett a csigalépcsőn, de mozgolódásnak nem látta nyomát.

Úgy döntött kimegy, és kissé távolabb is körül kémlel. Ha még így sem lát semmi érdemlegeset, megy John-hoz. Ő majd ellátja az öreg Ben-t!

Elindult a kapu felé, majd elhagyva a világítótorony környékét, távolabb kezdett kutakodni. Azt nézte, hogy nem látja-e Ben-t valahol. Talán kijött az reggel, leült, s elszendergett, vagy csak sétálgat valahol. De hiába merengette a szemét, sehol nem látta az öreget.

Ekkor valami megcsikordult a talpa alatt. Egy kis fekete műanyag darabka volt. Karl leguggolt és közelebbről is szemügyre vette. Hasonlított egy sárhányó darabjára.  Minél tovább nézte, annál biztosabb volt, hogy egy sárhányóról szakadt le. Ha autóról tört le, akkor kellett itt járműnek járnia. Amint jobban körülnézett, rájött, hogy ez így is volt. A part és az út közötti nedves homokban mély autókerék nyomok vezettek az egyik sziklaorom felé. Tekintetével követte a keréknyomokat.

Felállt és követte.

Egy minden eddiginél erősebb félelemmel vegyes pánik söpört végig rajta.

Amint a szikla széléhez ért, a tenger felől erős szél nyomta hátrébb, mintha vissza akarná tartani attól, amit találhat.

 A szikla széléhez ment, és lenézett.

A tenger tarajos hullámai verdesték a partot és a kiálló köveket. Fehér tajtékként tört meg rajtuk a víz. Az egyik sziklán aztán Karl olyat látott, amitől megfagyott ereiben a vér.

Egy nő feküdt a sziklán.

Hosszú szőke haja úgy ölelte körül, mint ha angyalszárnyak lennének. Szakadt piros ruháját megtépázta a parti szél, és a tajtékzó tenger. Nem messze tőle, kissé feljebb egy zsákszerű zöldes vászondarab lógott a sziklán. Valaki abban hajíthatta le, de bizonyára fennakadt, s szörnyű tartalma lentebb zuhant.

Karl tüdejében bent akadt a levegő.

Aztán mikor végre lélegzethez jutott, ordítva futásnak eredt a város felé.

A sziklán fekvő nőt, újabb hullám érte el. Arcába vágta a jeges vizet, s haját kitekeredett karjára mosta.

Ébredés

Úgy ébredtem,

mint lusta hajnali fény a kertek alján.

Pillám alá már be-be szűrődött 

az első merész kora napsugár.

Éreztem, 

hogy lehunyt szememen át felmelegít,

s lustaságom nyújtózásba kényszerít.

Kinyitottam szemem,

magamba szívtam a tavasz fényét, 

s kedvesem érintését.

Ő is ébredt, 

csendesen simult,

csókot lehelt gyűrött arcomra.

S álmosságom messzire űzve, 

hozzá bújva köszöntöttem az ébredő reggelt...

Az összehúzott függöny-ráncok mögött

a reggel lassan győzött,

s míg a fény-árnyék játék bekúszott ágyunkra,

madárdal csendült fel, 

s narancsos meleg bújt mellénk.

Oly jó még kicsit összebújva

éhezőn várni a Nap fényét...

s mire átveszi az uralmat, 
ég és föld között,

s mire betölti a szobát meleg selymes palásttal,

felébredünk,

kétkedőn, 

ráérőn, 
mint a felhő mögül előtörő

hajnali fénysugár.

Húsvét

Régen húsvétkor az volt a szokás,

hogy az asztalra került sok piros tojás.

Fiúk jártak házról-házra

szép lányokra rátalálva.

A víz mellé ékes verset szóltak,

a lányok tojás festettek, díszt rajzoltak.

Sült a kalács, főtt a sonka

asztalon várt a csípős házi torma.

Ma már a fiúk csak azért locsolnak,

hogy szert tegyenek némi pénzmagnak.

A víz már abszolút nem trendi,

drogériába kell parfümöt venni.

A tojás ára az egekbe szökött

hiába kotor Mari néni a tyúkok között.

Némi sonka elkél még az asztalon,

sütemény is csak kisebb halom.

Bár az évek alatt változott a szokás

van hol még virít némi piros tojás.

S a Húsvét akkor is ünnep marad,

ha a tárcánkban csak kevés pénz marad.

Duna - parti történet

Messze nyugaton, vagy messze északon,

ahonnan távol volt a meleg otthon,

s ahol magára maradt az ember lánya,

tanulni indult két szertelen fránya.

Egyik a Bakonyból, másik a Bükkből,

s bár más-más környezetből,

mégis hamar rájöttek,

hogy ők valamiért egyek.

Tanultak ezt, tanultak azt, cél volt a tudás

első nap lett lett belőle boltba futás.

Pocsék az étel, tanárúr engedjen ki,

jóllakni holnap sem fog senki!

A reggeli kevés, az ebéd túl sós,

jó hogy maradt Rákóczi túrós!

Ha meg épp jó volt a kaja

Hajni „szól”: Dobd a táskádba Era!

Duna-pati séta, a semmin túl

a tavaszi szél teljes erőből fúj.

A tajtékos vízben kacsák evickélnek,

küzdenek az elemekkel, látszik félnek.

Fúj a szél, hajlanak az ágak

Amott kajakosok egymásra várnak.

Néhány fotó előttük, mögöttük, utánuk,

Menjünk vacsorázni, már csak ránk várnak!

Eljő az este, sötét az aula

leoson a két Donna Paula.

Üzenetet írnak, a távoli kedvesnek,

de egyikük se gondolja, a válaszon nyeldesnek.

Utolsó nap reggel jön a felismerés

Ma vizsga és aztán kész!

Izgatottan ültek a terembe

mint üregi nyúl a verembe.

Aztán végre elkezdődött, nézték a kérdést

ez vicc talán vagy sértés?

Néhány pillanat, elindulnak a kerekek.

Kész vagyunk, levizsgáztunk gyerekek!

Eljött a búcsú perce, vége a három napnak,

De a szomorúság mellé, örömöt is kaptak.

Rátaláltak egy igaz barátra, s ha nagy is a táv

megold mindent majd a T-mobil és a Matáv.

A szabadulás

Nem emlékszem pontosan, hogyan kezdődött. Egyik pillanatban még minden békés volt, nyugodt és kényelmes, aztán egycsapásra minden odaveszett. Utólag ugyan voltak már nyugtalanító jelek, de először csak arra gondoltam, hogy a hely szűke, meg az időnként fellépő nyugtalan érzés, csak átmeneti. Megszokni egy helyet, mindig időbe telik, így hát nem aggódtam. Majd elmúlik, hisz eddig mindig minden rendbe volt. Kitűnő a lakás. Összkomfortos, kényelmes, csendes. Halk zene, kellemes hőmérséklet, na és a kiszolgálás! Amit csak megkívánok, szinte azonnal meg is kapom! Elég csak rágondolnom, máris az enyém! Azt csinálok, amit csak akarok! Ha kedvem támad rá, táncolok vagy alszok. Máskor meg hallgatózok. Szeretek hallgatózni. A szomszédok olyan mókásak. Folyton gügyögnek, de nem értem mit mondanak. Aztán ott a szél, ami főleg esténként átkarolja otthonom. Olyan lágy és simogató. Igazán kellemes. Egyszóval nincs okom panaszra. Azon a reggelen az első amit észleltem az az volt, hogy mintha még jobban összement volna az otthonom. Nem értettem. Olyan volt, mintha a falak közelednének felém. Sehogy sem leltem benne a helyem. Majd egy földrengés következett, rám borult minden. Pánik fogott el. Mi történik velem? Hogy fogom ezt túlélni? Csak feküdtem, mozdulni se tudtam. Zsibbadt volt minden tagom, és éreztem, hogy nagyon nagy bajban vagyok. Aztán elöntötte a testem a fájdalom. Szívem hevesen vert, és nem tudtam hogy miért, de éreztem menekülnöm kell. Megpróbáltam megmozdulni, de a rám borult minden. Tudtam, hogy ha életben akarok maradni, muszáj innen kikerülnöm, ezért újra és újra nekivágtam az útnak. Alig haladtam valamennyit, épp csak araszoltam. A vaksötétben semmit sem láttam, csak a megérzéseimre hagyatkozhattam. Aztán a sötétség mélyéből feltört egy kis fény. Az alagút végén világosságot láttam! Arra tudok menekülni! Hát van kiút! Minden erőmet összeszedtem, és újult erővel nekivágtam. Érzem mindjárt kiérek, és akkor megmenekülök. De az alagút nagyon szűk volt, hiába akartam átbújni rajta, nem fértem ki. Fáradt voltam, és elgyötört. Fogytán volt a levegőm, szívem lassult, szédültem. Éreztem, hogy mögöttem minden összedőlt, hogy vissza már nincs út. Ekkor nem várt dolog történt. Valaki, vagy valami megragadta a fejem, és húzni kezdett kifelé, közben föntről a falak újra rámborúltak, de most még jobban, mint eddig bármikor. Egyetlen pillanat volt csak az egész, és én kiértem az alagútból a fényre. Az első amit érzékeltem, hogy hideg van. A szemem nem tudtam kinyitni, mert valami belevilágított. Megdörzsöltek, megpaskoltak, és még a torkomon is lenyomtak valamit, ami után éreztem újra kapok levegőt. Végre lélegzem! De ez olyan más volt mint eddig! Valahogy fárasztott az egész lélegzetvétel. Résnyire kinyitottam a szemem, de csak foltokat láttam maga körül. Mozogtak ide-oda. Megragadtak, forgattak, lemosdattak. Mindenem fáj, fázok, mit csinálnak? Hagyjanak már békén! Vissza akarok menni az én jó meleg kényelmes kis lakásomba! Tegyenek vissza! Kétségbeestem. Vajon mi lesz velem? Egyáltalán hol vagyok? Ekkor megint különös dolog történt velem. Az egyik homályos alak megragadott, és átadott valakinek. Megfogott, de nem úgy, mint ahogy az előbb tették. Óvatosan, finoman. Megsimogatott. Gyengéd hangja olyan ismerős volt valahonnan. Érintése felidézte a benti világom egy-egy pillanatát, mikor szellő simogatta házam. Ringatott, és ahogy megölelt, már ne is fájt semmim. Nem fáztam. A félelmem is elmúlt. Tudtam biztonságban vagyok.