Nő a sziklán - részlet

Karl Harris egy volt a sziget horgászai közül. Már gyerekkora óta járt ki a tengerre, persze akkor még apjával. A csónak is a régi, s bár Karl ezerszer megtoldozta-foldozta, nem volt az igazi, Itt-ott folyton beszivárgott a víz, sok bosszúsága volt vele. Mindig azon rimánkodott, nehogy egy nagyobb vihar kint érje, mert azt biztos, hogy nem élné túl. A part mentén rengeteg szikla volt, s távolabb is a víz alatt sok rejtett kőcsipke pihent meg. Csak az igazán rutinos halászok merészkedtek arra, akik már úgy ismerték a vizet, mint a tenyerüket. Karl közéjük tartozott, mégis úgy vélte, jobb nem kivívni a sorsot. Maradt azon a területen, ahol mindig is jó szerencsével járt. Az öböltől keletre. Itt a világítótornyot is jól látta, s ha netán vihar közelgett, hamar ki tudott a partra érni.

Aznap reggel is így tett.

Az öbölbe evezett, s épp kivetni készült hálóját, mikor valami érdekes dolog ragadta meg a figyelmét.

A világítótorony vészjelzője vadul világított. Felnézett az égre, de az ragyogóan tiszta volt. Elnézett nyugatra, de arról se látott egyetlen bárányfelhőt sem.

-      Ez a Ben! Már megint felöntött a garatra! – csóválta meg a fejét – szólni kell John-nak, hogy rúgja ki a vén iszákost, nem is értem miért őt bízza meg…- morgolódott fennhangon.

Tovább evezett, de valahogy nem hagyta nyugodni a dolog. Folyton visszatekintett, s azon járt az agya, miért érzi úgy, hogy valami nagyon nincs rendben? Nézte, nézte a tornyot a körülötte elterülő oly ismerős sziklákat, a kerítést, a lépcsősort, de nem látott senkit. Csak az furcsa gyomorba markoló érzés. Belekotort a hátizsákjába, és elővette a látcsövét. Alaposabban szemügyre kell vennie azt a világítótornyot. A zsigereiben lévő bizsergő érzés egyre jobban nyugattalanította. Fentről kezdte pásztázni az épülete. Még mindig villogott a vészjelző. A tegnapi nagy vihar már hajnalban elült, miért működik még mindig?  Lejjebb nézett. Rögtön észrevette, hogy az összes zsalu be van csukva, kivéve az ajtó mellettit. Annak az egyik szárnyát csapkodja a szél. Az ajtó csukva, a lépcsőn nincs ott Ben lámpása, amit mindig magáéval visz, ha kimegy. Bizonyára a vihar kezdetekor bevitte magával. Tovább pásztázott. Kissé távolabb nézett, a toronytól nem messze lévő kapuhoz, de ott sem látott semmi különöset. Leeresztette a karját, megtörölte kézfejével a homlokát, s nagyot sóhajtott:

-      Akkor sem stimmel valami!

Visszatette a látcsövét, és elkezdett evezni a világítótorony felé. Nagy ívben ment, mert itt is voltak sziklák jócskán. Miközben evezett, folyton hátra sandított, hogy lássa merre tart. Befordult az öböl aljába, ahol kis szikla-lépcső vezetett fel. Kievezett, majd óvatosan a partra húzta a csónakot. elindult felfelé a lépcsőn. Ekkor már olyan hangosan szólt benne a vészcsengő, hogy kezdett remegni mindene. Sosem érzett még így, de rettentően megijedt ettől az élménytől.

Felért.

Körülnézett, de semmi gyanúsat nem talált.

A bejárat felé vette az irányt.

Felment a lépcsőn.

Belépett.

Félhomály fogadta, s kellett pár pillanat, míg a szeme megszokta. Halkan sistergett a rádió.

Körülnézett, de egy teremtett lelket sem látott.

-      Ben! Itt vagy Ben? – kiáltott teli torokból – Karl vagyok! Ben! Merre vagy?

Semmi válasz.

Felnézett a csigalépcsőn, de mozgolódásnak nem látta nyomát.

Úgy döntött kimegy, és kissé távolabb is körül kémlel. Ha még így sem lát semmi érdemlegeset, megy John-hoz. Ő majd ellátja az öreg Ben-t!

Elindult a kapu felé, majd elhagyva a világítótorony környékét, távolabb kezdett kutakodni. Azt nézte, hogy nem látja-e Ben-t valahol. Talán kijött az reggel, leült, s elszendergett, vagy csak sétálgat valahol. De hiába merengette a szemét, sehol nem látta az öreget.

Ekkor valami megcsikordult a talpa alatt. Egy kis fekete műanyag darabka volt. Karl leguggolt és közelebbről is szemügyre vette. Hasonlított egy sárhányó darabjára.  Minél tovább nézte, annál biztosabb volt, hogy egy sárhányóról szakadt le. Ha autóról tört le, akkor kellett itt járműnek járnia. Amint jobban körülnézett, rájött, hogy ez így is volt. A part és az út közötti nedves homokban mély autókerék nyomok vezettek az egyik sziklaorom felé. Tekintetével követte a keréknyomokat.

Felállt és követte.

Egy minden eddiginél erősebb félelemmel vegyes pánik söpört végig rajta.

Amint a szikla széléhez ért, a tenger felől erős szél nyomta hátrébb, mintha vissza akarná tartani attól, amit találhat.

 A szikla széléhez ment, és lenézett.

A tenger tarajos hullámai verdesték a partot és a kiálló köveket. Fehér tajtékként tört meg rajtuk a víz. Az egyik sziklán aztán Karl olyat látott, amitől megfagyott ereiben a vér.

Egy nő feküdt a sziklán.

Hosszú szőke haja úgy ölelte körül, mint ha angyalszárnyak lennének. Szakadt piros ruháját megtépázta a parti szél, és a tajtékzó tenger. Nem messze tőle, kissé feljebb egy zsákszerű zöldes vászondarab lógott a sziklán. Valaki abban hajíthatta le, de bizonyára fennakadt, s szörnyű tartalma lentebb zuhant.

Karl tüdejében bent akadt a levegő.

Aztán mikor végre lélegzethez jutott, ordítva futásnak eredt a város felé.

A sziklán fekvő nőt, újabb hullám érte el. Arcába vágta a jeges vizet, s haját kitekeredett karjára mosta.

Ébredés

Úgy ébredtem,

mint lusta hajnali fény a kertek alján.

Pillám alá már be-be szűrődött 

az első merész kora napsugár.

Éreztem, 

hogy lehunyt szememen át felmelegít,

s lustaságom nyújtózásba kényszerít.

Kinyitottam szemem,

magamba szívtam a tavasz fényét, 

s kedvesem érintését.

Ő is ébredt, 

csendesen simult,

csókot lehelt gyűrött arcomra.

S álmosságom messzire űzve, 

hozzá bújva köszöntöttem az ébredő reggelt...

Az összehúzott függöny-ráncok mögött

a reggel lassan győzött,

s míg a fény-árnyék játék bekúszott ágyunkra,

madárdal csendült fel, 

s narancsos meleg bújt mellénk.

Oly jó még kicsit összebújva

éhezőn várni a Nap fényét...

s mire átveszi az uralmat, 
ég és föld között,

s mire betölti a szobát meleg selymes palásttal,

felébredünk,

kétkedőn, 

ráérőn, 
mint a felhő mögül előtörő

hajnali fénysugár.

Húsvét

Régen húsvétkor az volt a szokás,

hogy az asztalra került sok piros tojás.

Fiúk jártak házról-házra

szép lányokra rátalálva.

A víz mellé ékes verset szóltak,

a lányok tojás festettek, díszt rajzoltak.

Sült a kalács, főtt a sonka

asztalon várt a csípős házi torma.

Ma már a fiúk csak azért locsolnak,

hogy szert tegyenek némi pénzmagnak.

A víz már abszolút nem trendi,

drogériába kell parfümöt venni.

A tojás ára az egekbe szökött

hiába kotor Mari néni a tyúkok között.

Némi sonka elkél még az asztalon,

sütemény is csak kisebb halom.

Bár az évek alatt változott a szokás

van hol még virít némi piros tojás.

S a Húsvét akkor is ünnep marad,

ha a tárcánkban csak kevés pénz marad.

Duna - parti történet

Messze nyugaton, vagy messze északon,

ahonnan távol volt a meleg otthon,

s ahol magára maradt az ember lánya,

tanulni indult két szertelen fránya.

Egyik a Bakonyból, másik a Bükkből,

s bár más-más környezetből,

mégis hamar rájöttek,

hogy ők valamiért egyek.

Tanultak ezt, tanultak azt, cél volt a tudás

első nap lett lett belőle boltba futás.

Pocsék az étel, tanárúr engedjen ki,

jóllakni holnap sem fog senki!

A reggeli kevés, az ebéd túl sós,

jó hogy maradt Rákóczi túrós!

Ha meg épp jó volt a kaja

Hajni „szól”: Dobd a táskádba Era!

Duna-pati séta, a semmin túl

a tavaszi szél teljes erőből fúj.

A tajtékos vízben kacsák evickélnek,

küzdenek az elemekkel, látszik félnek.

Fúj a szél, hajlanak az ágak

Amott kajakosok egymásra várnak.

Néhány fotó előttük, mögöttük, utánuk,

Menjünk vacsorázni, már csak ránk várnak!

Eljő az este, sötét az aula

leoson a két Donna Paula.

Üzenetet írnak, a távoli kedvesnek,

de egyikük se gondolja, a válaszon nyeldesnek.

Utolsó nap reggel jön a felismerés

Ma vizsga és aztán kész!

Izgatottan ültek a terembe

mint üregi nyúl a verembe.

Aztán végre elkezdődött, nézték a kérdést

ez vicc talán vagy sértés?

Néhány pillanat, elindulnak a kerekek.

Kész vagyunk, levizsgáztunk gyerekek!

Eljött a búcsú perce, vége a három napnak,

De a szomorúság mellé, örömöt is kaptak.

Rátaláltak egy igaz barátra, s ha nagy is a táv

megold mindent majd a T-mobil és a Matáv.

A szabadulás

Nem emlékszem pontosan, hogyan kezdődött. Egyik pillanatban még minden békés volt, nyugodt és kényelmes, aztán egycsapásra minden odaveszett. Utólag ugyan voltak már nyugtalanító jelek, de először csak arra gondoltam, hogy a hely szűke, meg az időnként fellépő nyugtalan érzés, csak átmeneti. Megszokni egy helyet, mindig időbe telik, így hát nem aggódtam. Majd elmúlik, hisz eddig mindig minden rendbe volt. Kitűnő a lakás. Összkomfortos, kényelmes, csendes. Halk zene, kellemes hőmérséklet, na és a kiszolgálás! Amit csak megkívánok, szinte azonnal meg is kapom! Elég csak rágondolnom, máris az enyém! Azt csinálok, amit csak akarok! Ha kedvem támad rá, táncolok vagy alszok. Máskor meg hallgatózok. Szeretek hallgatózni. A szomszédok olyan mókásak. Folyton gügyögnek, de nem értem mit mondanak. Aztán ott a szél, ami főleg esténként átkarolja otthonom. Olyan lágy és simogató. Igazán kellemes. Egyszóval nincs okom panaszra. Azon a reggelen az első amit észleltem az az volt, hogy mintha még jobban összement volna az otthonom. Nem értettem. Olyan volt, mintha a falak közelednének felém. Sehogy sem leltem benne a helyem. Majd egy földrengés következett, rám borult minden. Pánik fogott el. Mi történik velem? Hogy fogom ezt túlélni? Csak feküdtem, mozdulni se tudtam. Zsibbadt volt minden tagom, és éreztem, hogy nagyon nagy bajban vagyok. Aztán elöntötte a testem a fájdalom. Szívem hevesen vert, és nem tudtam hogy miért, de éreztem menekülnöm kell. Megpróbáltam megmozdulni, de a rám borult minden. Tudtam, hogy ha életben akarok maradni, muszáj innen kikerülnöm, ezért újra és újra nekivágtam az útnak. Alig haladtam valamennyit, épp csak araszoltam. A vaksötétben semmit sem láttam, csak a megérzéseimre hagyatkozhattam. Aztán a sötétség mélyéből feltört egy kis fény. Az alagút végén világosságot láttam! Arra tudok menekülni! Hát van kiút! Minden erőmet összeszedtem, és újult erővel nekivágtam. Érzem mindjárt kiérek, és akkor megmenekülök. De az alagút nagyon szűk volt, hiába akartam átbújni rajta, nem fértem ki. Fáradt voltam, és elgyötört. Fogytán volt a levegőm, szívem lassult, szédültem. Éreztem, hogy mögöttem minden összedőlt, hogy vissza már nincs út. Ekkor nem várt dolog történt. Valaki, vagy valami megragadta a fejem, és húzni kezdett kifelé, közben föntről a falak újra rámborúltak, de most még jobban, mint eddig bármikor. Egyetlen pillanat volt csak az egész, és én kiértem az alagútból a fényre. Az első amit érzékeltem, hogy hideg van. A szemem nem tudtam kinyitni, mert valami belevilágított. Megdörzsöltek, megpaskoltak, és még a torkomon is lenyomtak valamit, ami után éreztem újra kapok levegőt. Végre lélegzem! De ez olyan más volt mint eddig! Valahogy fárasztott az egész lélegzetvétel. Résnyire kinyitottam a szemem, de csak foltokat láttam maga körül. Mozogtak ide-oda. Megragadtak, forgattak, lemosdattak. Mindenem fáj, fázok, mit csinálnak? Hagyjanak már békén! Vissza akarok menni az én jó meleg kényelmes kis lakásomba! Tegyenek vissza! Kétségbeestem. Vajon mi lesz velem? Egyáltalán hol vagyok? Ekkor megint különös dolog történt velem. Az egyik homályos alak megragadott, és átadott valakinek. Megfogott, de nem úgy, mint ahogy az előbb tették. Óvatosan, finoman. Megsimogatott. Gyengéd hangja olyan ismerős volt valahonnan. Érintése felidézte a benti világom egy-egy pillanatát, mikor szellő simogatta házam. Ringatott, és ahogy megölelt, már ne is fájt semmim. Nem fáztam. A félelmem is elmúlt. Tudtam biztonságban vagyok.

Éji madár dal

Csend honolt már a házak között,

elhalkult az utca, a kis közök.

Bent is sötét, kint is épp csak lámpa fény

az utca zaja halkul, itt az éj...

A fekete ablak-szemek mögött

paplanba zárt apró örömök,

édes álmok, ölelő kezek

izgatottá vált éhes szívek...

Aludnék már én is, az óra is ezt kéri,

kattogva hirdeti, a Hold az időt méri.

Eleget teszek óhajának, bebújok ágyamba,

s fejem befúrom puha párnámba.

Hirtelen egy szemtelen kismadár

dalra fakad, s már-már 

azt hiszem, itt a reggel,

s én alvás nélkül kelhetek fel.

De hisz éjszaka van még, messze még a reggel

e madárka mégis dalol, pedig a Nap még nem kell fel.

Magam se értem miért, de mosolygok szavára.

Jól esik minden dallama, minden trillája.

Télen a szél füttyöt szólamban játszott,

s a jég karmolta ablakban a szél hárfázott.

Éneket csak a gyerekek hallattak, 

mikor daloltak a karácsonyfa alatt.

Már vagy fertály órája szól, fáradatlanul.

S ekkor váratlanul

egy másik kismadár valahol messze válaszol.

Ketten dalolnak, egyik hosszút szól,

másik rövidet, de ékest válaszol.

Míg hallgattam őket, lassan elért az álom,

s bevallom az estét alig várom.

Várom, hogy halljam még szavuk újra

hogy elkísérjenek a hosszú álom-útra.

Invázió

- Ez az?

- Igen.

- Gyönyörű…! Mi a neve?

- Föld.

Csönd. Láthatólag gyönyörködtek a látványban. Aztán a magasabb újra megszólalt:

- Kik lakják? Urkák vagy Zerék ?

- Emberek.

- Emberek? „Mifélénk”?

- Igen, de primitívebbek, mint mi. Csontosak…

- Akkor tényleg nagyon kezdetlegesek. Az egész bolygón ők élnek?

- Igen. Bár vannak állataik, meg növények.

- Hányféle növényük és állatuk van?

- Nagyon sok.

Újabb csönd.

Szótlan nézték a közelgő bolygót, ami kék lágy felhőpaplanba volt beburkolózva.

- Mikor érünk oda?

- Négy zend múlva.

- Remek, akkor körülnézünk, és a jelentést megküldjük az anyahajónak!- jelentette ki a magasabb. A másik bólintott, és kacsázó járásával elsietett. Egyedül maradt. Gyönyörködött a látványban. Sokfelé jártak már a Galaxisban, de ilyen szépet még sosem láttott. Ez a kék selyembe bújtatott bolygó teljesen elvarázsolta. És azok a felhő pamacsok, meg az időnként fel-felvillanó villámok! Valami gyönyörűség volt! Alighogy végére ért gondolatmenetének, visszatért a társa.

- Nos? – kérdezte a magasabbik.

- Minden előkészítve – jelentette ki a másik.

- Nagyszerű! – szólt elégedetten – Hol érdemes leszállni?

- Bárhol. Az egész bolygót lakják. De ahány kontinens, annyi rassz.

- De ember mind?!

- Igen.

- Jól van, akkor készüljünk a Föld megközelítéséhez!

- Igenis! – szólt a kicsi, és a vezérlőpulthoz lépett – Készen állok!

- Álcát bekapcsolni! – szólt a parancs.

- Álca bekapcsolva! – válaszolta, miközben fürgén járt a keze a billentyűk között.

- Megközelítés, közepes sebességen!

-… közepes sebesség… rendben.

- Mikor tud közelit adni?

- Azonnal…- szólt, és néhány kapcsolót átkattintott, a hajóban kihunytak a fények, csak kintről szűrődött be valami csodás izzófény.

- Kész! – jelentette ki a kisebb.

- Remek! Közelit kérek a Földfelszínről!

Újabb kapcsolók kattantak.

Este volt már, minden sötétbe borult. Alig lehetett kivenni a tájat. A kicsi néhány kattintással élesítette a képet.

Egy városka jelent meg. Néhol még égtek a fények, de a legtöbb házban már sötétség uralkodott. A kis utcák is csendesek voltak, senkit se lehetett látni.

Amint haladtak tovább, kis dombokat bukkantak fel, melyet egy mező követett. Karámban lovakat tartottak, akik most riadtan futkosni kezdtek körbe-körbe. Nem látták a járműt, de megérezték őket.

- Tovább! – szólt az újabb parancs.

A jármű átsuhant a mezőn, és csillogó víztükörhöz ért.

A nagyobbik érdeklődve nézte a holdfényben játszó felszínt.

Egy félsziget fölé értek, aminek tetején egy kivilágított különös épület meredezett. Körben apró házak, szűk utcák, és gyönyörű növényzet.

- Mi ez a hely? – kérdezte a nagyobbik.

Újabb kattintások

– A neve: Balaton.

- Balaton…- ízlelgette a szót.

- Este van, kevés az ember erre. Talán érdemesebb lenne átmenni a Föld túloldalára.- ajánlotta a kicsi.

- Nem! Maradunk itt! Körbenézünk!

Így is tettek. Elhagyták a félszigetet, és lassan köröztek a nyugodt, sima víztükör felett.

Valóban nagy volt a csend, csak a hullámok alig hallható neszét lehetett érzékelni. Ahogy így nézték a sötét tavat, valami felbukkant a felszínén. Egy vitorlás. Szinte egyszerre nyúltak a közelítőért…

- Mi az ott? – kérdezte a nagyobbik.

- Azonnal…- keresgélni kezdett a gépben – Ők úgy nevezik… hajó… vitorlás. Ezzel utaznak a vízen.

- Nagyon szép…- mondta elcsukló hangon a másik. – Közelit kérek róla!

- Igen, közelit… máris. Kész.

A képernyőn egy kis vitorlás képe jelent meg, aminek a fedélzetén két alak egymásba gabalyodva feküdt. A nagyobbik ezt látván maga nyúlt a közelítőért.

A párocska teljes nagyságban betöltötte a képernyőt. Arcukon látszott a szenvedély, testük izzott, és a holdfényben megcsillant testükön a veríték…

- Mit csinálnak? – súgta a nagyobbik elhaló hangon.

- Ezt ők úgy hívják: ”szeretkezés.”

- Mire szolgál?

- Fajfenntartás…

- De nálunk ez nem ilyen…- kereste a szót, de nem találta…- miért élvezik?

- Náluk még ilyen uram, valaha a mi népünk is szeretkezett, ma már nem…

A nagyobbik nem tudta levenni a szemét a képernyőről. A párocska szerelmük csúcspontjára ért. Testük remegve forrt össze, miközben apró csókokkal halmozták el egymást. A férfi a nő haját simogatta, az meg mellére hajtotta a fejét. A hullámok kegyesen ringatták őket. Lassan álomba szenderültek.

A nagyobbik kikapcsolta a képernyőt, és arrébb állt. Kezét hátra tette, és elcsukló hangon így szólt:

- Elmegyünk. – szólt határozottan.

- Uram? Nem kellene jelentést leadnunk, hogy az inváziót megindíthassák?

- Nem.

- De a kancellária…

- Azt mondtam, nem! – kiáltotta határozottan. – Elmegyünk!

- Értettem. - adta meg magát a kicsi.

- Minden adaton töröljön a Föld nevű bolygóról! Írja azt, hogy csak növényzetet és primitív állatvilágot találtunk! Írja azt is oda, hogy az erőforrások nem kielégítőek ahhoz, hogy letelepedjünk! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - Értette?

- … de uram… miért is? – kötekedett a kicsi - Szép ez a bolygó, jó lenne felnövekvő nemzedékeinknek. Minden adva van rajta, ami az élethez kell…

- Azért mert ők még szeretik egymást úgy, ahogy mi már nem. – mondta elgondolkodva. - Még van esélyük túlélni…- magyarázta különös hangon. Hátat fordított neki, fekete szeme fátyolossá vált.

- Nem vehetjük el ezt tőlük! Induljon! Azonnal!

- Igenis! Úti cél?

- Az Orion Galaxis.

A kisebbik betáplálta az adatokat, és néhány gomb megnyomása után elillantak a víztükör felől. Ahogy távolodtak a Földtől, az ablakhoz léptek, hogy figyelemmel kísérjék a távolodó bolygót.

- Szép…-sóhajtott a kicsi.

- Az – mondta a másik.

A Föld lassan egyé olvadt a többi csillaggal, és eltűnt a messzeségben….