Veszprém

Hol a harangok szólnak, vagy a szél fütyűl,

Ahol a tereken a koncerteken a nép kiűl,

hol a történelem megérint, s magával ragad,

hol a hegyeken a szemed oly szabad,

mint sehol máshol,

mert bármerre tekint, elámul a csodálkozástól.

Hol tereken nyáron szökőkutak várnak,

hol a vár altt szerelmespárok járnak,

ahol a múlt lépten nyomon rád köszön,

s ahol felébred a polgári ösztön,

mert itt élni jó, hisz ez Veszprém,

gyere ide, itt élek én! 

Szüret után

Szüret után

Egyszer még feltámad a nyár

s az édesen lágy napsugár

átöleli azt, ki a szabadban jár.

Szüret után

aranyba borulnak a fák

bordó fátylat öltenek

s az ágak meleg barna táncot lejtenek.

Szüret után

Erőre kap az ősz

s a kertek alján az öreg csősz

falevelet sepreget

s gondterhelten nézi a sok sötét felleget.

Szüret után

Ködbe szakad a táj

Reggel hidegre ébred a nyáj

fúj a szél, harmat szitál szüntelen

s minden megváltozik hirtelen.

Szüret után

Elkullog az ősz lassan

s a kora novemberi fagyban

zúzmara-hajat növesztenek az ágak

s az emberek forralt borért sorba' állnak. 

Öt haiku

Igazgyöngy harmat

nekem csillog a fényben

fázom, ölelj át!

Amit én látok, 

azt te nem értheted meg!

Ilyen az ember.

Didergős reggel

a megdermedt táj eltünt.

Itt az ősz ismét.

A csillagtenger 

vászonra álmodott éj

repülök vele.

Mily csodás mind az

miben hiszel, csak akard

s máris a tied!

Indián nyár

Ablakomba lopózott egy napsugár

lopva visszatért az indián nyár.

Nem forró már, épp csak símogat,

de minden érintése kacéran hívogat.

Engedem, 

hogy beborítson fénye.

Engedem,

hogy játszon velem,s kénye

kedvére vonjon bársonyos keblére.

Engedem,

mert oly jól esik, még utoljára

fürdeni a nap édes sugarába'

Aztán ahogy jött, váratlanul el is kúszik,

maga után húzva fátylát, mely úgy úszik

utána, mintha narancs-haját borzolná a szél.

Majd rám köszön, s azt súgja:

Lassan jön a tél...

Napnyugta

Mint fáradt gyermek, aki kimerülten megpihen
A Nap lassan lenyugszik, a hegyek mögé billen.
Koronája még megcsiklandozza az ég alját,
huncut mosolyával még beköszön, s narancs haját
borzolja a vörös felhők végtelen tengerében.

Csend

Csend van, 

nem moccan semmi.

Kint a szellő is elült, s van valami

édes kis pillanat, 

mely most itt ragadt.

Csend van, 

s oly jó nekem,

hogy nem mozdulok, s a kezem

rajtad pihen, s a csendben 

csak a szív zakatol szüntelen.

Csend van,

 ne szólj hát,

ne rombold szét a hangulatát!

Oly jó így némán lenni,

csak a csókodra várni, lesni.

Csend van, 

hát meg ne szólalj!

Legyen néma az az óhaj

melyet érzel, 

s amit kimondani most ne merészelj!

Remény

Súlyos felhők úsznak az égen, 

mint vészjósló árny a sötétségben.

Bánatba borult a nyári ég, 

könnyét hullajtja s még

azt hinném abba hagyja,

de akkor újra s újra folytatja.

Mi ez, hisz a tavasz is elmaradt,

didereg az ember, s az eső csak szakad.

Nem dalol a madár, fázik az ágon

a galamb is ázik az ablakpárkányon.

Fát aprítanak, izzítják a kályhát,

Behordják a kertből a nagy málhát.

Előkerült a kabát, sál, vastag zokni,

nem lehet ezt sosem megszokni.

Nehéz az ég alja, nagy terhet cipel,

de a teher alatt a Nap ki-kifigyel.

Egyik szemével már mosolyogva néz felénk

mert tudja, lassan jön a nyár, csak még félénk.

Elűzi lassan a zord időt, a szelet, az esőt,

S helyébe küld, lágy meleget, könnyű szellőt.