Időkapszula- részlet

– Mikor lesz hát? – kérdezte a kopasz.

– Négy nap múlva, a vacsora után – mondta a másik.

– Az útját már eldöntötte, de hogy azzá legyen, aminek rendeltetett, fel kell támadnia!

– Istennek ez semmiség! – feleselt a fekete hajú.

– Isten tán elfeledte fiát, hisz oly útra engedte, ahol ingoványos a talaj! S ne feledd, mit mondott a menyegző után: „Ti fogjátok majd kezem, s vezettek engem atyám elé, s ti lesztek azok is, kik majd feltámasztjátok lelkem, hogy élhessen bűntelen!”

– Mit jelent mindez?

– Azt, Jakab, hogy amit Arimathiai József mondott, úgy lészen! Ezen egy kicsit rágódtak, és látszott, aggodalom tölti el szívüket.

– És ha nem sikerül? – idegeskedett a fekete hajú.

– Akkor, Júdás, Jézus Simon sorsára jut, és egy lesz azok közül a tanítók közül, akik járják e világot.

– Jakab! Ő a Megváltó ezt tudjuk, és istenemre mondom – már megbocsáss, Uram! –, (felpillantott az égre) láttam mi mindent tett, és mi mindent vitt végez! Önmagát is megmenti, és így lesz ő a Messiás!

– Nem akarja megmenteni éltét! Halni akar, hogy bűneink vele hulljanak a sírba, s mint Simon nem támadt fel, ő fel fog, így beteljesedik akarata!

Amint ezt mondta, a domb felől folyamatos beszéd hallatszott, és a nép halk duruzsoló „válasza” imitt-amott felelt a tanokra. A két férfi még beljebb lépett, hőseink pedig úgy mentek utánuk, mint árnyék oson az ember után.

      Jakab szólt újra:

– A római? Ő mit mondott?

– Ott lesz, József megfizette rendesen.

– A nők?

– Semmit sem tudnak.

– Ki van még?

– Az anyja, és Mária.... De ők nem tudhatják…

– És a gyermek?

– Józsefnek rá is gondja lészen!

– Hát meg vagyunk? Készen állunk?

– És az Úr, ki kegyesen vigyáz ránk.

– Irgalmas az ég….

– …s irgalmas az Isten… – mondták, és visszatértek a többiek közé.

      Szél támadt a fák között, és meghajlította az ágakat. 

Időkapszula - részlet

 Tinta-klubos társaimmal közösen jelentetünk meg egy novelláskötetet, aminek a címe: APOKRIF. Ezen kötetből olvashatnak a kedves olvasók részletet. 

   – Jézus! Jézus! Merre vagy? – Egy nő lépett ki a házból. Mária volt az, és bár látszott rajta, hogy eltelt néhány év, kecsességén alig fogott az idő. A távolban játszó gyerekek felé nézett, kezét szeme fölé ernyőzte, hogy jobban lásson. Egyik fiúcska megfordult, és felé intett. Mária visszaintett, Jézus az anyjához szaladt és csillogó szemmel nézett fel rá. Látszott, hogy mennyire erős kapocs köti össze anyát és fiát.

– Hívtál, anyám? – kérdezte a gyermek.

– Igen, fiam! Szeretném, ha ma tanulnál kicsit. Nemcsak a testnek kell a növekedés, a szellemnek is kell a kiteljesedés.

– Jobban szeretném, ha mesélnél nekem Simonról, anyám! – kérlelte a gyermek.

– Tanulnod kell, Jézus! – erősködött a nő.

– Ígérem, tanulok, csak mesélj nekem Pereai Simonról! Kérlek!

      Oly esdeklőn nézett anyjára, hogy annak megesett rajta a szíve.

– Jól van, de aztán tanulsz!

– Tanulok anyám, tanulok! – kiáltotta a fiúcska lelkesen. Szeme ragyogott, arca kipirult az izgalomtól. Mária leült egy kis faszékre, Jézus meg a lába elé. Mária néhány pillanatig a távolba nézett, mintha a gondolatait szedné össze, majd elkezdte a történetet.

– Ez akkor történt, amikor még gyermek voltam József pedig még nem élt mellettem, s akkor te még meg sem születtél! – kezdte.

– Élt Pereában egy Simon nevű férfi, ki úgy élt, mint más hozzá hasonló rabszolga, rosszabb sora sem lehetett azoknál, akiket a sors hasonló életre terelt. Rómaiak mellett megízlelte hamar, hogy milyen annak az élete, aki Izrael gyermeke, és aki szolgaként térdel urai előtt. Simon szerette volna az övéit felszabadítani, kivezetni onnan őket, de tudta, nem lesz ez olyan könnyű, mint ahogy remélte. Mikor a rómaiak nem figyeltek, titokban Istenhez fordult, és az ő irányításával maga köré gyűjtötte azokat, akik hasonlóképp vélekedtek. Egyszer volt egy látomása, melyben látta magát keresztre feszítve. Így tudta meg, hogy a halálát ez okozza majd. Ekkor eltökélte, hogy tanítani fog, s ha a hívei követik őt, meg tudja változtatni az embereket és Isten szent tételei szerint jobbá teheti őket. Ám a rómaiak nem tűrik azt, ki velük szembeszáll. Nem tűrik azt sem, ha nem engedelmeskednek, de legfőképp azt nem tűrték, ha lázadtak zúgolódtak a hatalmuk alá vont népek.

Simon látomása igazzá lett. Pesah napján feszítették meg, több társával együtt…– mesélte Mária. A kis Jézus szájtátva hallgatta édesanyját, itta minden szavát, mint szomjazó a hűs kút vizét.

– Anyám! Ha tudta, hogy meg fogják feszíteni, miért engedte, hogy megtörténjen? Tán tehetett volna ellene.

– Valószínű, hogy ha még időben felhagy mindennel, akkor talán még most is él! – nyugtázta Mária.

– De? – kérdezte a fiú.

– De szolga marad örökre. Így azonban azok, akiknek szeme felnyílt, elindultak egy úton, ami Isten tanaihoz vezet. Meghalt, hogy feloldozza az embereket.

– De anyám! Nem tudta véghezvinni mindazt, amit szeretett volna! Épp csak elkezdte, máris meghalt! – erősködött Jézus.

– Valóban, de mi mégis emlékezünk rá, s szívünk mélyén követjük őt, még akkor is, ha tudjuk, nem lehetne. – Ezen elmerengett a gyermek. Látszott rajta, hogy nagyon felvillanyozta a történet. Anyja ölébe fúrta magát, majd így szólt:

– Ha nagy leszek, én leszek az, ki megváltom az embereket, aki kivezeti őket a fák közül, s megmutatom, merre van Isten országa!

– Jaj, fiam! – kiáltott fel Mária riadtan. – Ezt most feledd el, de azonnal! Nem bírnám elviselni, ha elveszítenélek! – Magához ölelte fiát, de az kibontakozott karjából.

– Anyám! Valakinek meg kell mutatni, mi helyes. Tanítani, és oktatni a tudatlanokat, és lesz majd olyan ember, aki segít nekem abban, hogy mindezt véghezvigyem…

Mária szörnyülködve nézte a fiát, riadalom és fájdalom ült szemében, de aztán halkan így szólt:

– Menj, hát! Tanulj, gyermekem! Elég mára a történetekből, elég Simonból és elég a rómaiakból! Menj!

– Megyek, anyám! – szólt engedelmesen. Befutott a házba, édesanyját maga mögött hagyva, aki magába roskadva ült, csendesen, sírdogálva. Egy pillanatra felnézett, egyenesen Robertre, s így szólt:

– Hát bevégeztetett….

      Mielőtt Robert megkérdezhette volna, hogy mi, megfordult velük az udvar, kavargott körülöttük a homok, és mire felocsúdtak, egy fákkal teli domboldalon találták magukat.

Harmatcsepp

Az őszi fákon kis vízcsepp ül

Harmatba bújva az ág végére gyűl

Lassan folyik végig, nem kell sietnie

van még egy csöppnyi kis ideje.

Ha végére ér, körülnéz, majd vár egy kicsit

hátha jön még harmat-társ ki felvidít.

Majd ha kövérre hízott, és nem bírja tovább

Elengedi az ágat, csöppen alább.

Ég és föld között zuhanva a semmibe

Alakját mégis hűen megőrizve

Dacolva széllel, köddel, reggeli hideggel

Lecsöppen a fűre, hűvös közönnyel.

Ott az avarban aztán összegyűlik,

mint hegyről lezúgó kis patak, megnyugszik.

Csillog a reggel sápadtas napfényében,

dacol vele, míg el nem viszi innen.

Egyszer talán itt, talán máshol

Felbukkansz a fenti világból

Ágra csöppensz vagy tán párkányra,

vagy egy kacagó kislány nyakába?

Őszi ékkő, gyönyörű kis vízcsepp

napfénnyel, köddel dacoló

újra meg újra égbe vágyó

harmatcsepp, te vagy a legszebb!

Az álmodozó

Még alszik a város, szunnyad csendesen.
Az utak magányába kutya ugat éhesen.
Néhány ablak mögött opálos fény ébred.
A hajnal indítja munkába a népet.

Lassan előtűnnek az álmos emberek.
Kómás fejjel az utcán keringenek.
Magukban sírnak, hogy mily` szerencsétlenek
Már megint dolgozni mehetnek...

Hajléktalan alszik egy hideg padon.
Azt álmodja, hogy otthona nem a vadon,
Pici lakásban ébred, korán csörög az óra,
De ő nem bánja, felkel az első szóra.

Dolgozni indul, de nem panaszkodik soha
Hisz otthon várja szerelmes asszonya.
Van némi fizetése, van mit enni
Ha nem is sok, de nem kell koldulni menni.

Az emberek rohannak, észre sem veszik
Hogy a padon egy álmodozó bolond fekszik.
Egy bolond, ki bármelyikükkel cserélne,
Aki bármit megtenne, ha végre élhetne.

Hajnal

Úgy ébredtem, 
mint lusta hajnali fény a kertek alján. 
Pillám alá már be-be szűrődött 
az első merész kora napsugár. 
Éreztem, 
hogy lehunyt szememen át felmelegít, 
s lustaságom nyújtózásba kényszerít. 
Kinyitottam szemem, 
magamba szívtam a tavasz fényét, 
s kedvesem érintését. 
Ő is ébredt, 
csendesen simult, 
csókot lehelt gyűrött arcomra. 
S álmosságom messzire űzve, 
hozzá bújva köszöntöttem az ébredő reggelt... 
Az összehúzott függöny-ráncok mögött 
a reggel lassan győzött, 
s míg a fény-árnyék játék bekúszott ágyunkra, 
madárdal csendült fel, 
s narancsos meleg bújt mellénk. 
Oly jó még kicsit összebújva, 
éhezőn várni a Nap fényét... 
s mire átveszi az uralmat 
ég és föld között, 
s mire betölti a szobát meleg selymes palásttal, 
felébredünk, 
kétkedőn, 
ráérőn, 
mint a felhő mögül előtörő 
hajnali fénysugár.

A szomorú sárkány

Olyan szomorú ez a sárkány!

Pedig megannyi elrabolt királylány,

dalol, és hízeleg neki,

ám kedvét, egyben sem leli.

Hamarosan itt a szülinapja,

ám ez most hidegen hagyja.

Tüzet sem okád már,

ez aztán a bús sárkány!

A sok szép királylány meg akarja lepni,

szülinapját emlékezetessé tenni.

Felköszöntik illőn, tortával, sütivel,

de ő nem éri be ennyivel!

Ekkor a magas égből röppent oda,

egy igazi sárkánycsoda!

Az kire várt, megjött végre,

- Sárkányleány, rád vártam ezer éve!

Nő a sziklán (részlet)

Port St’ Mary rendőrőrsén csend honolt, mint mindig. 
Az álmosító délelőttöt még Nick ásítozása sem zavarta meg. A százados tartotta a frontot, mert a kapitány épp Douglas-ban volt „pofaviziten” ahogy ő hívta. Nick már nyolc éve dolgozott az őrsön, és ez idő alatt csak két kirívó est történt. Az egyik Paul Mc’Daballo autó lopása, amiről később kiderült, hogy nem is lopták el, csak az öreg kártyán eljátszotta, s erről az alkohol mámor miatt teljesen megfeledkezett. A másik Sarah Burgington nevéhez fűződik, akit fényes nappal raboltak ki, St Mar kikötőjében. Londonból jött suhancok követték el a gaztettet, de százszor is megbánták, mert menekülésük útvonala egybe esett Sarah bátyának Joe útvonalával. Így még mielőtt elinalhattak volna, már el is kapták őket.Így hát Nick jó okkal gondolta, hogy nem fog jelentősebb dolog történni ezen a napon sem. Meg aztán miért pont akkor történne, mikor nincs itt a parancsnok?Két ásítás között kávét kortyolt, és lapozott egyet az újságjában. Épp újabb adag feketét akart feltenni, mikor Karl Harris robbant be az ajtón.-      Nick! Nick! Niiick!! – üvöltötte teli torokból.
-      Jesszusom, Karl! A szívinfarktust hozod rám! Már megint mi van? Nem harapnak a halak, vagy mi van? – hangja némi gúnyt kölcsönzött.
Nem hiába. Karl köztudottan kissé habókos volt. Látott már ufót, meg különös hangokat hallott kiszűrődni Silvia Kovas házából, sőt volt hogy magát az amerikai elnököt látta a kávézóban iszogatni Sam Ferreday-el. Természetesen minden alkalommal kiderült, hogy tévedés áldozatává vált. Az ufó egy fényes csillagnak bizonyult a furcsa hangok Silvia házából új kedvesének voltak köszönhetőek, és az elnök sem az elnök volt, csak egy fickó, aki erős túlzásokkal mondható Obama hasonmásának.-      Nick! Egy halott nő van a sziklán! Kint a világítótoronynál! – hadarta egy szuszra.
-      Mi? – hitetlenkedett a hadnagy.
-      Egy nő, ha mondom! Ben sehol sincs, tárva-nyitva a torony. Keréknyomok a parton, a hulla meg lent az ördög-sziklán…
-      Aha – hitetlenkedett a rend őre – és ki tette oda? Tán az ufók? – nevetett gúnyosan. A halász arca elfelhősödött.
-      Egy nő hullája van ott, ha mondom! – erősködött tovább – Emeld meg a hízott segged Nick, és nézd meg magad, ha nem hiszel nekem!
A hadnagy kelletlenül állt fel, és még kelletlenebbül rikkantotta el magát:
- Mike! Kinézek a toronyhoz! Ha a parancsnok keres, mondd meg neki, hogy helyszíni szemlét tartok.
-      - Mit tartasz főnök? – kérdezte Mike olyan megdöbbenve, mintha azt mondták volna neki, hogy a Dalai Láma jön hozzájuk ötórai teára.
-      Helyszíni szemle! – mondta kissé hangsúlyosabban – tudod, mikor kimegyünk a bűnügyi helyszínre és rögzítjük a nyomokat.
-      Aha – mondta nem túl nagy meggyőződéssel Mike – és mivel rögzíted főnök?
-      Mivel én vagyok a helyettes tiszt, te tökfej!  - kiáltotta türelmét vesztve a hadnagy – Tartsd a frontot, vedd fel a telefont, és minden fontos eseményt írj fel! Világos?
-      Világos főnök!
-      Remélem is – mondta, fejére tette kalapját és elindult kifelé. Az ajtóból visszafordult és így szólt:
-      És ne zabáld fel az összes croassant! – Mike egy mozdulattal a fiókba süllyesztette a dobozt, melyben számtalan sütemény várta szomorú sorsát.
-      Nem én, főnök – rebegte, de ahogy becsukódott az ajtó, maga elé vette és kaján vigyorral az arcán nézett velük farkas szemet.