Duna - parti történet

Messze nyugaton, vagy messze északon,

ahonnan távol volt a meleg otthon,

s ahol magára maradt az ember lánya,

tanulni indult két szertelen fránya.

Egyik a Bakonyból, másik a Bükkből,

s bár más-más környezetből,

mégis hamar rájöttek,

hogy ők valamiért egyek.

Tanultak ezt, tanultak azt, cél volt a tudás

első nap lett lett belőle boltba futás.

Pocsék az étel, tanárúr engedjen ki,

jóllakni holnap sem fog senki!

A reggeli kevés, az ebéd túl sós,

jó hogy maradt Rákóczi túrós!

Ha meg épp jó volt a kaja

Hajni „szól”: Dobd a táskádba Era!

Duna-pati séta, a semmin túl

a tavaszi szél teljes erőből fúj.

A tajtékos vízben kacsák evickélnek,

küzdenek az elemekkel, látszik félnek.

Fúj a szél, hajlanak az ágak

Amott kajakosok egymásra várnak.

Néhány fotó előttük, mögöttük, utánuk,

Menjünk vacsorázni, már csak ránk várnak!

Eljő az este, sötét az aula

leoson a két Donna Paula.

Üzenetet írnak, a távoli kedvesnek,

de egyikük se gondolja, a válaszon nyeldesnek.

Utolsó nap reggel jön a felismerés

Ma vizsga és aztán kész!

Izgatottan ültek a terembe

mint üregi nyúl a verembe.

Aztán végre elkezdődött, nézték a kérdést

ez vicc talán vagy sértés?

Néhány pillanat, elindulnak a kerekek.

Kész vagyunk, levizsgáztunk gyerekek!

Eljött a búcsú perce, vége a három napnak,

De a szomorúság mellé, örömöt is kaptak.

Rátaláltak egy igaz barátra, s ha nagy is a táv

megold mindent majd a T-mobil és a Matáv.

A szabadulás

Nem emlékszem pontosan, hogyan kezdődött. Egyik pillanatban még minden békés volt, nyugodt és kényelmes, aztán egycsapásra minden odaveszett. Utólag ugyan voltak már nyugtalanító jelek, de először csak arra gondoltam, hogy a hely szűke, meg az időnként fellépő nyugtalan érzés, csak átmeneti. Megszokni egy helyet, mindig időbe telik, így hát nem aggódtam. Majd elmúlik, hisz eddig mindig minden rendbe volt. Kitűnő a lakás. Összkomfortos, kényelmes, csendes. Halk zene, kellemes hőmérséklet, na és a kiszolgálás! Amit csak megkívánok, szinte azonnal meg is kapom! Elég csak rágondolnom, máris az enyém! Azt csinálok, amit csak akarok! Ha kedvem támad rá, táncolok vagy alszok. Máskor meg hallgatózok. Szeretek hallgatózni. A szomszédok olyan mókásak. Folyton gügyögnek, de nem értem mit mondanak. Aztán ott a szél, ami főleg esténként átkarolja otthonom. Olyan lágy és simogató. Igazán kellemes. Egyszóval nincs okom panaszra. Azon a reggelen az első amit észleltem az az volt, hogy mintha még jobban összement volna az otthonom. Nem értettem. Olyan volt, mintha a falak közelednének felém. Sehogy sem leltem benne a helyem. Majd egy földrengés következett, rám borult minden. Pánik fogott el. Mi történik velem? Hogy fogom ezt túlélni? Csak feküdtem, mozdulni se tudtam. Zsibbadt volt minden tagom, és éreztem, hogy nagyon nagy bajban vagyok. Aztán elöntötte a testem a fájdalom. Szívem hevesen vert, és nem tudtam hogy miért, de éreztem menekülnöm kell. Megpróbáltam megmozdulni, de a rám borult minden. Tudtam, hogy ha életben akarok maradni, muszáj innen kikerülnöm, ezért újra és újra nekivágtam az útnak. Alig haladtam valamennyit, épp csak araszoltam. A vaksötétben semmit sem láttam, csak a megérzéseimre hagyatkozhattam. Aztán a sötétség mélyéből feltört egy kis fény. Az alagút végén világosságot láttam! Arra tudok menekülni! Hát van kiút! Minden erőmet összeszedtem, és újult erővel nekivágtam. Érzem mindjárt kiérek, és akkor megmenekülök. De az alagút nagyon szűk volt, hiába akartam átbújni rajta, nem fértem ki. Fáradt voltam, és elgyötört. Fogytán volt a levegőm, szívem lassult, szédültem. Éreztem, hogy mögöttem minden összedőlt, hogy vissza már nincs út. Ekkor nem várt dolog történt. Valaki, vagy valami megragadta a fejem, és húzni kezdett kifelé, közben föntről a falak újra rámborúltak, de most még jobban, mint eddig bármikor. Egyetlen pillanat volt csak az egész, és én kiértem az alagútból a fényre. Az első amit érzékeltem, hogy hideg van. A szemem nem tudtam kinyitni, mert valami belevilágított. Megdörzsöltek, megpaskoltak, és még a torkomon is lenyomtak valamit, ami után éreztem újra kapok levegőt. Végre lélegzem! De ez olyan más volt mint eddig! Valahogy fárasztott az egész lélegzetvétel. Résnyire kinyitottam a szemem, de csak foltokat láttam maga körül. Mozogtak ide-oda. Megragadtak, forgattak, lemosdattak. Mindenem fáj, fázok, mit csinálnak? Hagyjanak már békén! Vissza akarok menni az én jó meleg kényelmes kis lakásomba! Tegyenek vissza! Kétségbeestem. Vajon mi lesz velem? Egyáltalán hol vagyok? Ekkor megint különös dolog történt velem. Az egyik homályos alak megragadott, és átadott valakinek. Megfogott, de nem úgy, mint ahogy az előbb tették. Óvatosan, finoman. Megsimogatott. Gyengéd hangja olyan ismerős volt valahonnan. Érintése felidézte a benti világom egy-egy pillanatát, mikor szellő simogatta házam. Ringatott, és ahogy megölelt, már ne is fájt semmim. Nem fáztam. A félelmem is elmúlt. Tudtam biztonságban vagyok.

Éji madár dal

Csend honolt már a házak között,

elhalkult az utca, a kis közök.

Bent is sötét, kint is épp csak lámpa fény

az utca zaja halkul, itt az éj...

A fekete ablak-szemek mögött

paplanba zárt apró örömök,

édes álmok, ölelő kezek

izgatottá vált éhes szívek...

Aludnék már én is, az óra is ezt kéri,

kattogva hirdeti, a Hold az időt méri.

Eleget teszek óhajának, bebújok ágyamba,

s fejem befúrom puha párnámba.

Hirtelen egy szemtelen kismadár

dalra fakad, s már-már 

azt hiszem, itt a reggel,

s én alvás nélkül kelhetek fel.

De hisz éjszaka van még, messze még a reggel

e madárka mégis dalol, pedig a Nap még nem kell fel.

Magam se értem miért, de mosolygok szavára.

Jól esik minden dallama, minden trillája.

Télen a szél füttyöt szólamban játszott,

s a jég karmolta ablakban a szél hárfázott.

Éneket csak a gyerekek hallattak, 

mikor daloltak a karácsonyfa alatt.

Már vagy fertály órája szól, fáradatlanul.

S ekkor váratlanul

egy másik kismadár valahol messze válaszol.

Ketten dalolnak, egyik hosszút szól,

másik rövidet, de ékest válaszol.

Míg hallgattam őket, lassan elért az álom,

s bevallom az estét alig várom.

Várom, hogy halljam még szavuk újra

hogy elkísérjenek a hosszú álom-útra.

Invázió

- Ez az?

- Igen.

- Gyönyörű…! Mi a neve?

- Föld.

Csönd. Láthatólag gyönyörködtek a látványban. Aztán a magasabb újra megszólalt:

- Kik lakják? Urkák vagy Zerék ?

- Emberek.

- Emberek? „Mifélénk”?

- Igen, de primitívebbek, mint mi. Csontosak…

- Akkor tényleg nagyon kezdetlegesek. Az egész bolygón ők élnek?

- Igen. Bár vannak állataik, meg növények.

- Hányféle növényük és állatuk van?

- Nagyon sok.

Újabb csönd.

Szótlan nézték a közelgő bolygót, ami kék lágy felhőpaplanba volt beburkolózva.

- Mikor érünk oda?

- Négy zend múlva.

- Remek, akkor körülnézünk, és a jelentést megküldjük az anyahajónak!- jelentette ki a magasabb. A másik bólintott, és kacsázó járásával elsietett. Egyedül maradt. Gyönyörködött a látványban. Sokfelé jártak már a Galaxisban, de ilyen szépet még sosem láttott. Ez a kék selyembe bújtatott bolygó teljesen elvarázsolta. És azok a felhő pamacsok, meg az időnként fel-felvillanó villámok! Valami gyönyörűség volt! Alighogy végére ért gondolatmenetének, visszatért a társa.

- Nos? – kérdezte a magasabbik.

- Minden előkészítve – jelentette ki a másik.

- Nagyszerű! – szólt elégedetten – Hol érdemes leszállni?

- Bárhol. Az egész bolygót lakják. De ahány kontinens, annyi rassz.

- De ember mind?!

- Igen.

- Jól van, akkor készüljünk a Föld megközelítéséhez!

- Igenis! – szólt a kicsi, és a vezérlőpulthoz lépett – Készen állok!

- Álcát bekapcsolni! – szólt a parancs.

- Álca bekapcsolva! – válaszolta, miközben fürgén járt a keze a billentyűk között.

- Megközelítés, közepes sebességen!

-… közepes sebesség… rendben.

- Mikor tud közelit adni?

- Azonnal…- szólt, és néhány kapcsolót átkattintott, a hajóban kihunytak a fények, csak kintről szűrődött be valami csodás izzófény.

- Kész! – jelentette ki a kisebb.

- Remek! Közelit kérek a Földfelszínről!

Újabb kapcsolók kattantak.

Este volt már, minden sötétbe borult. Alig lehetett kivenni a tájat. A kicsi néhány kattintással élesítette a képet.

Egy városka jelent meg. Néhol még égtek a fények, de a legtöbb házban már sötétség uralkodott. A kis utcák is csendesek voltak, senkit se lehetett látni.

Amint haladtak tovább, kis dombokat bukkantak fel, melyet egy mező követett. Karámban lovakat tartottak, akik most riadtan futkosni kezdtek körbe-körbe. Nem látták a járműt, de megérezték őket.

- Tovább! – szólt az újabb parancs.

A jármű átsuhant a mezőn, és csillogó víztükörhöz ért.

A nagyobbik érdeklődve nézte a holdfényben játszó felszínt.

Egy félsziget fölé értek, aminek tetején egy kivilágított különös épület meredezett. Körben apró házak, szűk utcák, és gyönyörű növényzet.

- Mi ez a hely? – kérdezte a nagyobbik.

Újabb kattintások

– A neve: Balaton.

- Balaton…- ízlelgette a szót.

- Este van, kevés az ember erre. Talán érdemesebb lenne átmenni a Föld túloldalára.- ajánlotta a kicsi.

- Nem! Maradunk itt! Körbenézünk!

Így is tettek. Elhagyták a félszigetet, és lassan köröztek a nyugodt, sima víztükör felett.

Valóban nagy volt a csend, csak a hullámok alig hallható neszét lehetett érzékelni. Ahogy így nézték a sötét tavat, valami felbukkant a felszínén. Egy vitorlás. Szinte egyszerre nyúltak a közelítőért…

- Mi az ott? – kérdezte a nagyobbik.

- Azonnal…- keresgélni kezdett a gépben – Ők úgy nevezik… hajó… vitorlás. Ezzel utaznak a vízen.

- Nagyon szép…- mondta elcsukló hangon a másik. – Közelit kérek róla!

- Igen, közelit… máris. Kész.

A képernyőn egy kis vitorlás képe jelent meg, aminek a fedélzetén két alak egymásba gabalyodva feküdt. A nagyobbik ezt látván maga nyúlt a közelítőért.

A párocska teljes nagyságban betöltötte a képernyőt. Arcukon látszott a szenvedély, testük izzott, és a holdfényben megcsillant testükön a veríték…

- Mit csinálnak? – súgta a nagyobbik elhaló hangon.

- Ezt ők úgy hívják: ”szeretkezés.”

- Mire szolgál?

- Fajfenntartás…

- De nálunk ez nem ilyen…- kereste a szót, de nem találta…- miért élvezik?

- Náluk még ilyen uram, valaha a mi népünk is szeretkezett, ma már nem…

A nagyobbik nem tudta levenni a szemét a képernyőről. A párocska szerelmük csúcspontjára ért. Testük remegve forrt össze, miközben apró csókokkal halmozták el egymást. A férfi a nő haját simogatta, az meg mellére hajtotta a fejét. A hullámok kegyesen ringatták őket. Lassan álomba szenderültek.

A nagyobbik kikapcsolta a képernyőt, és arrébb állt. Kezét hátra tette, és elcsukló hangon így szólt:

- Elmegyünk. – szólt határozottan.

- Uram? Nem kellene jelentést leadnunk, hogy az inváziót megindíthassák?

- Nem.

- De a kancellária…

- Azt mondtam, nem! – kiáltotta határozottan. – Elmegyünk!

- Értettem. - adta meg magát a kicsi.

- Minden adaton töröljön a Föld nevű bolygóról! Írja azt, hogy csak növényzetet és primitív állatvilágot találtunk! Írja azt is oda, hogy az erőforrások nem kielégítőek ahhoz, hogy letelepedjünk! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - Értette?

- … de uram… miért is? – kötekedett a kicsi - Szép ez a bolygó, jó lenne felnövekvő nemzedékeinknek. Minden adva van rajta, ami az élethez kell…

- Azért mert ők még szeretik egymást úgy, ahogy mi már nem. – mondta elgondolkodva. - Még van esélyük túlélni…- magyarázta különös hangon. Hátat fordított neki, fekete szeme fátyolossá vált.

- Nem vehetjük el ezt tőlük! Induljon! Azonnal!

- Igenis! Úti cél?

- Az Orion Galaxis.

A kisebbik betáplálta az adatokat, és néhány gomb megnyomása után elillantak a víztükör felől. Ahogy távolodtak a Földtől, az ablakhoz léptek, hogy figyelemmel kísérjék a távolodó bolygót.

- Szép…-sóhajtott a kicsi.

- Az – mondta a másik.

A Föld lassan egyé olvadt a többi csillaggal, és eltűnt a messzeségben….

A szkarabeuszgyűrű-részlet

1922 novembere volt.

Több mint két héttel az után, hogy visszatértem Londonból, hangos kiáltásokra lettem figyelmes. Épp a sátramban voltam, és mint megannyiszor a jegyzeteimet böngésztem. A vízhordó fiú rontott be lélekszakadva és azt kiáltozta, hogy talált valamit. Azt kérdeztem mi az? Mire ő: lépcsök! Azt hittem megáll a szívem. Lépcsők! Ez csakis a sírba vezető lépcsők lehetnek! Szinte repültem az ásatás helyére, ahol már ott tolongott mindenki. Mikor áttörtem rajtuk és szemügyre vettem a porral bevont lépcsőmaradványokat, rögtön tudtam, hogy ez az!

Azonnal elkezdtük a lépcsősor feltárását. Kétnapi megfeszített munka után elértük az alját. Ekkor jött az igazi meglepetés: a pecsét érintetlen volt a falon! Tutanhamon pecsétje nézett rám a múlt egy része, a történelem egy darabkája. Azonnal értesítettem a Lordot, aki két és fél hét múlva érkezett meg. Nem egyedül jött. Elkísérte Evelyn is.

Mikor megláttam, ahogy közeledett felém, szinte földbegyökerezett a lábam. Hatalmas kalap volt rajta, melytől nem láttam az arcát, de nem is kellett, hogy lássam, a nélkül is elbűvölt. Egy egyszerű fehér blúzt, és egy hosszú szoknyát vett fel erre az alkalomra, de még ebben a puritán öltözetben is nagy hatást gyakorolt rám. Mikor közelebb ért, láttam sugárzó arcát és széles mosolyát, mely gyönyörűvé varázsolta. Én meg, mint egy nagy marha az útszélén, álltam és még csak megszólalni sem tudtam. Eddig nem ismert érzések rohantak meg. Evelyn odajött egészen közel hozzám és azon a bársonyos búgó hangján így szólt:

- Tudtam, hogy megtalálja, Howard! – lehelete arcomat érintette.

De még mielőtt bármit is mondhattam volna, a Lord lépett mellénk.

- Bár meggyőződésem volt, hogy nem fog találni semmit, de újra kellemes csalódást okozott nekem! Mikor láthatjuk a sírt?

- Azonnal, ha óhajtják! – hebegtem zavartan - Természetesen előbb a falat kell kibontani, mivel Önök nélkül nem akartam elkezdeni! De a levezető lépcsősort megtekinthetik már most!

- Nézzük meg! - kiáltott fel lelkesen Evelyn, és mint egy pajkos kisgyerek előrefutott.

- Jól van, nézzük meg! - egyezett bele Carnarvon.

Így lesétáltunk a Völgybe, oda, ahol reményeim szerint rövidesen elénk tárul Tutanhamon sírja. A lefelé vezető úton a Lord lépdelt a balomon, Evelyn pedig a jobbomon. Szinte alig szóltunk egymáshoz, mivel igencsak feszült volt a hangulat. Az út majd felénél a lány keze kezemhez ért. Nem volt rajta kesztyű, mint ahogy "illett" volna, ezért éreztem puha meleg tenyerét és finom ujjainak vonalát. Ránéztem, ő pedig, egy sokatmondó pillantással nézett vissza rám. Szívem még hevesebben kezdett verni. Most már nemcsak a felfedezés gyorsította, hanem a fellángoló érzelmek is.

Két óra múlva kibontottuk a bejáratot lezáró falat, és végre beléphettünk oda, ahol legutóbb a gyermekfáraót tették örök nyugalomra. Először egy gyertyát dugtam csak be a résbe, és annak pislákoló fényénél kémleltem be, a sír sötétjébe.

- Mit lát? – kérdezte a hátam mögött a Lord, türelmetlenül.

- Csodálatos dolgokat…- válaszoltam.

Nem túloztam, mert valóban csodás dolgokat pillantottam meg: mindenhol arany csillogott, de oly fényesen, mintha csak tegnap tették volna őket oda! Szobrok, állatfejek, ládák, botok és harci kocsikerekek ébredtek fel, több ezer éves álmukból. A lélegzetem is elállt, a látványtól.

Majd a Lord is benézett, és nem különben álmélkodott ő is.

- Végre megleltem! S az enyém! Nézd Evelyn, a kincs, mire vágytunk!

Aznapra befejeztük a felfedezést, mivel igencsak meleg volt. Sátram helyett hazatértem otthonomba. A lord, lányával itt a Luxor Hotelben szállt meg. Mondanom sem kell, hogy aznap éjjel egyetlen szemhunyásnyit sem aludtam! Nem a kincsek anyagi értéke izgatott, hanem az, hogy egy ilyen jelentőségű feltárásban vehettem részt. Bepillanthattam egy olyan világba, amit már 3300 éve senkit sem látott.

Mikor másnap kora reggel találkoztunk a házam előtt és elindultunk a sír felé, oly nagyon zakatolt a szívem, hogy azt hittem menten kiugrik a helyéről. A hír úgy száll itt Egyiptomban, mint a homok, máris számtalan kíváncsiskodó jött, hogy lásson valamit. Azt terveztük, hogy azt a termet nézzük meg csak, amit előző nap a lyukon átláttunk.

Már első pillantásra tudtuk, hogy mindennek a számbavétele sokáig fog tartani. A munka egy 8 méter hosszú és 3. 6 méter széles helységben nem a legkellemesebb. Számoztuk, leírtuk mi az, le is fotografáltuk. Aztán ezek után becsomagoltuk, és a felszínre vittük a tárgyakat. . A Lord természetesen nem bírta ki, hogy ne verje nagydobra. Hamarosan ellepték a Völgyet a turisták és az újságírók. Mindenki látni akarta a fáraó kincseit. Ez természetesen nagyban megnehezítette a munkánkat. De Carnarvonnak fontosabb volt a hírnév és a dicsőség. Mindenféle hírességet cipelt le a sírba, hogy szinte saját maga dicsőségére mutathassa be annak minden szegletét. Kezdett elegem lenni az egészből, és ennek hangot is adtam. A válasz melyet adott, mélyen érintett.

- Carter, a maga dolga az, hogy mint régész segítse a feltárást! Nem kértem tanácsokat arra nézve, hogy kit hozzak ide és kit ne! Ha jól emlékszem én adtam az anyagi hátteret ahhoz, hogy most Ön is dicsfényben fürödhet!

- Ön meg azt ne feledje, hogy az én megérzésem nélkül most nem lenne olyan népszerű! Különben meg, nekem nincs szükségem semmiféle dicsfényre! Nyugalom kellene, hogy a feltárás haladjon! A maga turistái csak hátráltatnak a munkában! - válaszoltam méregtől vörös fejjel.

A Lord összeszorított fogakkal rohant ki, maga mögött becsapva az ajtót.

Ez volt az első tüske.

A második még fájóbb volt számomra.

A szkarabeuszgyűrű-részlet

1922 novembere volt.

Több mint két héttel az után, hogy visszatértem Londonból, hangos kiáltásokra lettem figyelmes. Épp a sátramban voltam, és mint megannyiszor a jegyzeteimet böngésztem. A vízhordó fiú rontott be lélekszakadva és azt kiáltozta, hogy talált valamit. Azt kérdeztem mi az? Mire ő: lépcsök! Azt hittem megáll a szívem. Lépcsők! Ez csakis a sírba vezető lépcsők lehetnek! Szinte repültem az ásatás helyére, ahol már ott tolongott mindenki. Mikor áttörtem rajtuk és szemügyre vettem a porral bevont lépcsőmaradványokat, rögtön tudtam, hogy ez az!

Azonnal elkezdtük a lépcsősor feltárását. Kétnapi megfeszített munka után elértük az alját. Ekkor jött az igazi meglepetés: a pecsét érintetlen volt a falon! Tutanhamon pecsétje nézett rám a múlt egy része, a történelem egy darabkája. Azonnal értesítettem a Lordot, aki két és fél hét múlva érkezett meg. Nem egyedül jött. Elkísérte Evelyn is.

Mikor megláttam, ahogy közeledett felém, szinte földbegyökerezett a lábam. Hatalmas kalap volt rajta, melytől nem láttam az arcát, de nem is kellett, hogy lássam, a nélkül is elbűvölt. Egy egyszerű fehér blúzt, és egy hosszú szoknyát vett fel erre az alkalomra, de még ebben a puritán öltözetben is nagy hatást gyakorolt rám. Mikor közelebb ért, láttam sugárzó arcát és széles mosolyát, mely gyönyörűvé varázsolta. Én meg, mint egy nagy marha az útszélén, álltam és még csak megszólalni sem tudtam. Eddig nem ismert érzések rohantak meg. Evelyn odajött egészen közel hozzám és azon a bársonyos búgó hangján így szólt:

- Tudtam, hogy megtalálja, Howard! – lehelete arcomat érintette.

De még mielőtt bármit is mondhattam volna, a Lord lépett mellénk.

- Bár meggyőződésem volt, hogy nem fog találni semmit, de újra kellemes csalódást okozott nekem! Mikor láthatjuk a sírt?

- Azonnal, ha óhajtják! – hebegtem zavartan - Természetesen előbb a falat kell kibontani, mivel Önök nélkül nem akartam elkezdeni! De a levezető lépcsősort megtekinthetik már most!

- Nézzük meg! - kiáltott fel lelkesen Evelyn, és mint egy pajkos kisgyerek előrefutott.

- Jól van, nézzük meg! - egyezett bele Carnarvon.

Így lesétáltunk a Völgybe, oda, ahol reményeim szerint rövidesen elénk tárul Tutanhamon sírja. A lefelé vezető úton a Lord lépdelt a balomon, Evelyn pedig a jobbomon. Szinte alig szóltunk egymáshoz, mivel igencsak feszült volt a hangulat. Az út majd felénél a lány keze kezemhez ért. Nem volt rajta kesztyű, mint ahogy "illett" volna, ezért éreztem puha meleg tenyerét és finom ujjainak vonalát. Ránéztem, ő pedig, egy sokatmondó pillantással nézett vissza rám. Szívem még hevesebben kezdett verni. Most már nemcsak a felfedezés gyorsította, hanem a fellángoló érzelmek is.

Két óra múlva kibontottuk a bejáratot lezáró falat, és végre beléphettünk oda, ahol legutóbb a gyermekfáraót tették örök nyugalomra. Először egy gyertyát dugtam csak be a résbe, és annak pislákoló fényénél kémleltem be, a sír sötétjébe.

- Mit lát? – kérdezte a hátam mögött a Lord, türelmetlenül.

- Csodálatos dolgokat…- válaszoltam.

Nem túloztam, mert valóban csodás dolgokat pillantottam meg: mindenhol arany csillogott, de oly fényesen, mintha csak tegnap tették volna őket oda! Szobrok, állatfejek, ládák, botok és harci kocsikerekek ébredtek fel, több ezer éves álmukból. A lélegzetem is elállt, a látványtól.

Majd a Lord is benézett, és nem különben álmélkodott ő is.

- Végre megleltem! S az enyém! Nézd Evelyn, a kincs, mire vágytunk!

Aznapra befejeztük a felfedezést, mivel igencsak meleg volt. Sátram helyett hazatértem otthonomba. A lord, lányával itt a Luxor Hotelben szállt meg. Mondanom sem kell, hogy aznap éjjel egyetlen szemhunyásnyit sem aludtam! Nem a kincsek anyagi értéke izgatott, hanem az, hogy egy ilyen jelentőségű feltárásban vehettem részt. Bepillanthattam egy olyan világba, amit már 3300 éve senkit sem látott.

Mikor másnap kora reggel találkoztunk a házam előtt és elindultunk a sír felé, oly nagyon zakatolt a szívem, hogy azt hittem menten kiugrik a helyéről. A hír úgy száll itt Egyiptomban, mint a homok, máris számtalan kíváncsiskodó jött, hogy lásson valamit. Azt terveztük, hogy azt a termet nézzük meg csak, amit előző nap a lyukon átláttunk.

Már első pillantásra tudtuk, hogy mindennek a számbavétele sokáig fog tartani. A munka egy 8 méter hosszú és 3. 6 méter széles helységben nem a legkellemesebb. Számoztuk, leírtuk mi az, le is fotografáltuk. Aztán ezek után becsomagoltuk, és a felszínre vittük a tárgyakat. . A Lord természetesen nem bírta ki, hogy ne verje nagydobra. Hamarosan ellepték a Völgyet a turisták és az újságírók. Mindenki látni akarta a fáraó kincseit. Ez természetesen nagyban megnehezítette a munkánkat. De Carnarvonnak fontosabb volt a hírnév és a dicsőség. Mindenféle hírességet cipelt le a sírba, hogy szinte saját maga dicsőségére mutathassa be annak minden szegletét. Kezdett elegem lenni az egészből, és ennek hangot is adtam. A válasz melyet adott, mélyen érintett.

- Carter, a maga dolga az, hogy mint régész segítse a feltárást! Nem kértem tanácsokat arra nézve, hogy kit hozzak ide és kit ne! Ha jól emlékszem én adtam az anyagi hátteret ahhoz, hogy most Ön is dicsfényben fürödhet!

- Ön meg azt ne feledje, hogy az én megérzésem nélkül most nem lenne olyan népszerű! Különben meg, nekem nincs szükségem semmiféle dicsfényre! Nyugalom kellene, hogy a feltárás haladjon! A maga turistái csak hátráltatnak a munkában! - válaszoltam méregtől vörös fejjel.

A Lord összeszorított fogakkal rohant ki, maga mögött becsapva az ajtót.

Ez volt az első tüske.

A második még fájóbb volt számomra.

Nő a sziklán - részlet

Esteledett. A sötétség körbefonta a partot. Az eső eleredt, s nemhogy csendesedett volna egyre jobban esett. A szél is feltámadt. Úgy süvített, mint szellemek a temetőben. A sziget szikláit elemi erővel ostromolta a tenger. Tajtékja egyre magasabbra csapott, nem kímélve vele a kikötő néhány kis vitorlását sem. Nyögtek az ostrom alatt, árbócaik őssze-össze koppanva mint megannyi kis fémcsengettyű kolompoltak az éjszakában. A tomboló vihar uralta a tájat, igába hajtott mindent, nem kímélte a tengert, a partot, de még az ember alkotta építményeket sem.

Ben a világítótorony őre, már jóideje élt itt, de nem sok hasonló viharra emlékezett. A toronyban állt, a tengert kémlelte távcsövével, és azon imátkozott, hogy nehogy bajba jutott hajóst leljen, mert ilyen ítéletidőben biztosan nem tud neki segíteni. Kis mentő csónakja képtelen arra, hogy kitegye a vihar kénye-kedvének. John szitakötője se tudna most útra kelni. Ha most valaki kint van, az vagy kihúzza a vihar végéig, vagy odavész. Ben aggódva nézte a végtelen tajtékot, tudta mennyi hajó lelt itt végső nyugalomra. Az öböl ezen részén rengeteg szikla van mind a víz felett, mind alatt, s aki erre vetődik, az könnyen zátonyra fut. Csak pár perce állhatott kint, mégis bőrig ázott, és csontjáig hatolt a jeges szél.

Villám szelte ketté az eget. Ben összerezzent. A torony vonzotta a villámokat, nem volt még olyan év, mikor ne csapott volna bele. Volt ugyan villámharító rajta, de azért jobb lenne nem a közelben tartózkodni, ha ez bekövetkezik. Áthúzhat, és ő mint egy szép kövér báránysült, oda éghet. Hátat forditott a dühöngő tengernek, s elindult lefelé. A torony lent, mint egy kis otthon úgy volt berendezve. Ben már jóideje itt élt, sőt itt is nevelkedett, és gyanította, hogy itt is fog meghalni. Senki sem vette át tőle ezt a munkát, pedig hányszor felvetette: öreg ő már ehhez az egészhez. Szeme se a régi, mozdulatai is kopottak. Ha gyorsan kell lefutni a toronyból a partra, az neki már nem fog menni. Erre persze megvolt a válaszuk az embereknek: „Ben, te már tapasztalt vagy!” „Ben, te annyi mindent tudsz a partról! És „Ben, te vagy az aki erre a feladatra rátermett!” Nah igen, inkább csak ő volt, aki képes volt itt rostokolni, míg a fiatalok távol innen nagy flancos városokban élték világukat.

Fáradtan csóválta meg a fejét, öntött egy pohárka rumot, amit egyetlen hajtásra megivott. Nem kapcsolta fel a villanyt, csak ült az ablaknál és nézte a sziklákat, ahogy a vihar dühével dacolnak. Maga mellé húzta az üveget, újra töltött, azt is kiitta. Jóleső meleg járta át a testét, kezdett kicsit felmelegedni. Lassan iszogatta a rumot, s ahogy felmelegedett, úgy el is álmosodott.

Későre járt.

Talán már nem történik semmi különös ma. Jobb lenne lassan nyugovóra térne. Odament az ablakhoz, hogy behúzza a zsalukat. Újabb villám cikázott fel az égen, megvilágítva egy pillanatra a partot.

Mintha látott volna valakit fent a sziklán. Biztos csak elnézte. Ki lenne olyan bolond, hogy ebben az ítéletidőben kimerészkedne. Pláne ilyen késői órán. Az oromzat is veszélyes, könnyen megcsúszhat rajta az, aki rámerészkedik. Legyintett egyet, és becsukta az egyik táblát, de akkor újra villámlott, és most már biztos volt benne, hogy van ott valaki. Az illető a válán cipelte terhét, amitől aztán úgy szabadult meg, hogy a mélybe hajította. Csak egy pillanat volt, míg látta, de a vihar fényénél jól kivehető volt mindez. Ben fáradt rum-gőzös agya egyetlen csapásra kezdett kitusztúlni. Vajon ki lehet az, és mitől kellett megszabadulnia? Talán valami régi vacak, ami már feleslegessé vált. De ha ez így van, miért nem várta meg, míg barátságosabbá válik az idő, és miért itt dobta le? Hunyorogva nézett az orom felé, de nem látott már semmit. De nem hagyta nyugodni a dolog. Utána akart járni, hogy mi az. Felkapta hát az esőkabátját, kezébe vette a viharlámpát, és elindult az orom felé.

Többé senki se látta.