Az éj előtt

Elfáradt a Nap, lassan nyugovóra tér,

Bár a fénye a még az égen helyet kér.

Ragyog míg lehet gazdagon, szórja aranyát,

Hogy aztán alá bukva mindet az éjnek adja át...

  

Március

 

Tavasz lopakodik a kertek alatt,

Járása egyre fürgébb, már gyorsan halad.

Bimbó és virág fakad mögötte,

gyöngyvirág és nárcisz díszeleg körülötte.

Jő' a tavasz, örüljön a szívetek!

Vár a természet, vár a kertetek!

Itt a tavasz, berúgta a kertkaput,

Végig rohant a háznál lesatúlt,

Körülnézett, elégedetten bólint,

tudja már mit merre szór itt,

tudja hol nő majd a tulipán, hol a rózsa,

int egyet, s már csak szórja, szórja...

 

Hát itt a tavasz, végre,

remélem már marad, s a tél

messze jár..

Előttünk a március, mögöttünk a február.

Merengő ősz

                                               

                                             

  Lassan elfárad a napsugár mire véget ér a nyár.

Lassan elcsuklik a forró szél, mire partot ér az ár.

Lassan hullnak a levelek, mert még él a remény,

hogy a nyár után nem lesz a tél kemény.

 

Lassan bágyadt fényt ölt a reggel, s csíp a szél, míg a nap kél

Lassan színpompás öltönyt ölt a rét s ködöt sodor a szél

Lassan sötét lesz a kora délután, mintha álmodozna kicsit

Lassan kel fel reggel a nap, nehezen indítja a kocsit... 

 

Lassan zizegőssé válik minden fuvallat,

Lassan esőssé válik minden pillanat.

Lassan hosszú zoknit húz az ember, 

mert karcosan hideg már a reggel.

 

Szentendre 2020

A Korzó üres, szinte a szél se rebben, 

csak a kacsák szárnya csapkod a csendben. 

Fodrozódik a Duna, egy csónak lebeg amott

tán egy horgász hagyott ott csapot-papot.. 

A macskaköves út most kihalt és csendes 

A vendéglők cégére a tavaszi szélben repdes 

nyikorog egy ajtó, tán nyitva hagyta a gazda,

vagy csak egy árva macska sír, nem talál haza..

Kék az ég, süt a nap oly békés minden,

szinte elhiszem hogy semmi baj sincsen.

De nézd csak! Zöld a rét, virágoznak a fák!

A kertekben illatoznak a színes rózsák.

Tiszta a levegő, és amott repül két gerle,

A  torony tele van már vele ..

Ott meg ezernyi pici 🦋 repked

Döngicsélnek a méhek a természet ébred.

Csak az ember az ki bent ül, egyedül árván,

mert nem tisztelte a természetet, s kábán

ész nélkül él, s olyat tesz folyton folyvást 

amivel önmagának árt, és meglásd hanem okul belőle,

a vírus visszajön ismét jövőre....

Könnyek nélkül

Gyermekként nem tudjuk,

hogy egyszer könnyek nélkül is sírunk,

s úgy hiányzik majd egy szó, vagy csak egy mozdulat,

mit csak ő adhat.

Gyermekként oly természetes az,

hogy vele jön a tavasz,

hogy nyáron virág nyílik s ősszel levél hull,

hogy mikor egy élet elmúl

minden más lesz.

Úgy számolod az éveket

mikor ő elment.

Egy év, kettő, három,

Tavaly múlt nyáron..

Nem, már két éve

és még mindig úgy fáj az emléke.

Gyermekként minden oly szép,

tiszta csillogó a kép.

És nem gondolunk arra, hogy egy nap

nélküle lesz holnap..

És mégis.. ha bajban vagy őt hívod újra

hogy segítsen fel a helyes útra.

S ő megteszi, mert ott van veled

láthatatlanul is fogja kezed.

Migrén

Mikor egy apró kis ér  bedagad,

s lüktetve feszíteni kezdi agyadat,

Nem tudsz másra gondolni,

csak arra, hogy tudd megszüntetni.

Azt gondolod, majd elmúlik..

fekszel mozdulatlan..

....majd csillapszik.

De csak lüktet, és feszít,

míg az ember elveszti az eszét.

A homlokodban egy követ veszel észre,

mely befészkeli magát és készre

rágja magát benned,

s a kín nem múlik... s már enned sincs kedved.

Vérnyomásod egekbe hág,

forog pörög a világ,

szédülsz és émelyegsz,

s már a holnapban is kételkedsz.

Szíved hevesen ver, majd kiugrik

majd lassan újra  megnyugszik.

Aztán, mint valami zabolátlan paripa vágtatni kezd,

S te csak tűröd, mert mást mit tehetsz?

Az éj ólomként nehezedik rád,

míg mindenki alussza bársony-álmát

te álmatlanul verejtékben reszketsz,

és kíntól összekuporodva fetrengsz.

Aztán jön a segítség - párod nem nézi tovább -

már neki fáj mindaz, amit lát.

Jön a mentő, orvos közelít....

talán lesz valaki aki segít....

Még egy fél nap...ennyi a kín. 

Lassan gyógyulsz, gyenge vagy,

mint fagyott hóvirág az olvadozó hókupac mélyén...

...de lassan csak talpra állsz a hét végén....

Apró házak

Apró házak a szenderegnek a hegyen,

mint megannyi apró mécses, 

álmosan pislákolnak, s kérik, valaki tegyen

fényt a téli éjbe, hogy világítsanak neked édes.

El ne tévedj a kanyargó utcákon!

Te, ki nem ismered e tájat,

bárcsak barátaim tudnátok,

mily szép itt a tél, s hó borítja a várat!

A templom téren nyüzsög az élet.

Vásárok és Betlehem vár téged.

Kedves emberek jönnek mennek,

pék süti a kiflid s kenyered.

Két bácsi ül a padon kint a téren,

pipa szárukat tömik serényen

megy a csevej, itt ők figyelik a népet,

rólad s rólam is adnak egyfajta képet.

Apró házak, füstölgő kémények,
csendes utak, kényelmes élet.
Tán hazaértünk, ki tudja előre?
Most nem nézünk vissza, csak előre.

Éji fátyol

Éjfél van, csend honol a városon,

a redőny-szemek mögött szunnyad a nép

valahol messze már a hajnal oson

de én nem alszok, ébren tart ez a kép.

Szél sem rebben, oly hallgatag 

mint szunnyadó kisded álom idején.

a csillagtenger betakarja, mint a zuhatag

a sziklát  a patak mentén.

Tücsök zenél valahol, szorgosan ciripel

Számolom hányszor szól..lassan pillám rebben.

az álom hátára vesz, s elcipel,

Mögöttem az éj fátyla lebben.

 

Álmodj gyermekem!

Álmodj gyermekem, valami szépet,

valami igazán nagyot, s merészet!

Álmodj bátran, ne szűkölködj soha!

Az álom azért van, mert az egy csoda!

Álmodj nagyot, olyat, amit más nem mer!

Tudod, aki nem kockáztat, nem is nyer!

Álmodj mindig, folyton folyvást.

Álmod ne éljen meg fojtást!

Vállald bátran, s harcolj érte

így álmod testet ölt végre!

Mindig lesznek, akik lábad elé követ vetnek

de ne feledd, ők álmodni nem mernek!

Mert aki álmodik, és akar, az célba ér,

aki nem álmodik, az csak aludni tér...

Őszi kvartett

Fúj a szél, táncot járnak az ágak

a falevelek keringőt járnak.

Susog a szél, muzsikál az erdő

lassan már a télidő is eljő.

Hangol a zenekar, kész a szimfónia,

lassan kezdődik az őszutó história.

Még néhány szonett, egy két ballada,

és máris itt a tél hajnala.

Zúzmara és jégvirág az ablakon.

a zord tél itt kopog a balkonon.

Puttonyában hó, jég, jeges szél,

ki ne ereszd, még szárnyra kél!

Fúj a szél, táncot járnak az ágak.

Örülj, hogy még ilyen idők járnak.

Majd ha már nem zenél az őszi kvartett,

duruzsol helyette a sparhelt.

A herceg keresztje - részlet .

Kint már sötétségbe borult minden, a szél sem fújt úgy, mint az elmúlt napokban.

A tájon eluralkodott a homály és a csend. Valahol messze egy kutya vonyított láncra verve, tán még béklyója csörgését is lehetett hallani a súlyos némaságban.

A veszprémi dombok mögött, messze egy kis házban egy nő feküdt, megtörten, betegen. Párnái közt törékeny teste elveszett, sápadt arca elárulta mennyire meggyötörte a fájdalom, és a küzdelem. Lassan feladta, elfáradt, nem bírta már. Könnyek bukkantak ki lecsukott szemei mögül, melyek, mint apró gyöngyszemek gurultak le ráncain.  

Gyermekei közül lánya Arika volt mellett, leste minden kívánságát, de már csak egy volt neki. A nyugalom. Fiai Levente és Barakony úton voltak, Lengyel földről. Arika jól tudta, hogy késlekedésük végzetes lehet. A beteg néha felsőóhajtott, máskor összerázkódott, mintha viharok dúlnának lelkében, mintha csatákat-harcokat vívna. Arika anyja mellé ült, és aggódó tekintetét egy percre sem vette le róla tekintetét. Időnként megtörölte az arcát egy nedves kendővel, vagy felitatta a könnycseppeket szeme sarkából.

Egyszer csak ránézett, és gyenge hangon így szólt:

-          - A keresztet… adjátok ide a keresztet!

-          - Milyen keresztet anyám?

-          - A herceg keresztjét. – súgta erőtlenül.

-         -  Anyám, aludj, fáradt vagy, pihenned kell, majd ha meggyógyulsz, megkeressük azt a

keresztet – mondta a lánya, miközben gondosan betakargatta.

-          - Nem gyógyulok már meg! – jelentette ki határozottan – add hát ide a keresztet nekem!

Arika látta anyja szemében azt az elszántságot, amit már oly régen látott.

Tudta, hogy nemet mondani nem lehet neki, hát csendesen megadta magát.

-       -    Hol van az a kereszt?

-          - Ott..- mutatott az ágy végébe. Arika arra nézett, ahová a reszkető kéz mutatott, de

bizony ott nem látott semmit.

-          - Az ágy végében? – kérdezte.

-         -  Nem, te ostoba lány! Ott, a ládában, az ajtó mögött…

Arika felállt, odament a nagy faládához, melyben anyja ruhákat és egyéb holmikat tartott, még abból az időből, mikor a királyné szolgálója volt. Bár ő ezt mindig kijavította, inkább volt társa, titkos barátnője, mintsem szolgálója.

A nagy faládához lépett, melyen faragások díszelegtek, feliratok és gyönyörű berakások. Letérdelt mellé, felemelte a tetejét, és bele nézett. Szépen összehajtogatott ruhák feküdtek, gondosan összehajtogatott főkötők, és selyemkendők. Hímzések, takarók és ki tudja még mi minden, de kereszt egy sem volt benne. Arika tanácstalan volt hol keresse azt a keresztet. Már épp meg akarta kérdezni, mikor anyja erőtlen hangja szállt feléje.

-          - Van benne egy kék ruha… egy hímzett ruha…a zsebében van…

Csak egy kék ruha volt a ládában, s annak is csak egy zseb volt, így Arika hamar meglelte az apró keresztet. Kezébe vette, és az ágy felé lépdelt vele. Közben megcsodálta, hogy milyen szépen megmunkált darab volt. A szokott Jézus ábrázoláson túl a hátulján írást vélt felfedezni, de mielőtt elolvashatta volna, a beteg rá csattant:

-        Add ide! – kezét nyújtotta feléje, s amint tenyere megérezte a hűvös fémet, az ujjak  rázárultak. Keblére emelte a kincset, s enyhe mosollyal az arcán behunyta a szemét.

-         -  Köszönöm…- súgta csendesen, majd lehunyta a szemét.

Hajnalban távozott az élők sorából, kezében a herceg keresztjével.

Jó magyar gyerek

Mondd, miért bosszant a köd reggel,

ha úgyis fel kell kelned?

Tán melegben könnyebb lenne napi terhed?

Nyáron meg mikor sütött a nap,

morogtál, hogy más szabit kap,

s hasát sütteti a parton,

neked meg itt a munka, nincs pardon!

Keseregsz, hogy a szomszédnak milyen jó,

Elment vele nyugatra a nagy hajó.

Éli világát, mint Marci Hevesen,

Te meg nem teszel semmit, csak sírsz keservesen.

  

Sírsz, hogy de rossz neked,

nincs macskád, csak egy egered

Az rágja a lelked legbelül,

mert neked semmi nem jó, s az irigység szívedre ül.

Neked az élet sosem kerek,

te jó magyar gyerek!

Nem tud elég jó dolgod lenni,

mindig elégtételt kell a sorstól venni!

Lásd meg a köd mögött a napsugarat!

Érezd a tél után a nyarat!

Örülj, hogy van munkád, más hálás lenne érte!

Légy boldog, mert ha nem vagy az, akkor így lesz vége!

Te jó magyar gyerek!

Ébredj fel, kérlek!

Élvezd az életet, mert ha nem így teszel

az élet elszalad, te meg boldogtalan leszel!

Pipacs a szélben

Egyik délután egy  rétre leltem, 

amint járva-kelve útra keltem

csak a rohanás az, ami miatt eddig nem láttam

mint megannyi mást, a világban!

Rácsodáltam a zöld hullámzó tengerre, 

mely a nyári szélben, úgy játszott éppen, 

mint a víz fodra a hegyvidéken.

Egyszer csak egy pipacs bukkant fel a habok közül,

mint magányos vitorlás a sziklaszírt mögül.

Egyedül küzdött a szélben, 

egymaga állt ott vitézen.

piros szirmát fodrozta a júniusi szél, 

s én bámultam, mily szép.

Még dicsértem volna tovább, 

hogy mily jó is, hogy így helytáll,

mikor erősebb légfuvallatban

elengedte egyik szirmát,

mely magasan fejem fölé szállt...

Az lágyan repült, könnyedén, 

mint a sóhaj az éj tengerén, 

mint gyermek kacaja egy nyári reggelen, 

csak szállt, szállt messze a végtelen ég-tengeren.

S én néztem utána ámulva, csendesen,

mint aki elveszített valamit, s kedvesen 

intettem neki: "Ég veled!"

Álltam, s néztem a kék eget, 

s könny öntötte el szememet...

Énekelj kismadár!

Reggel madárcsicsergésre ébredek.

Végtelen trillára, mi messze száll,

 messze a ködös tájra.

Kinézek, s keresem a kék eget, 

de csak szürkét látok, nagy fellegeket. 

Hiányzik még a tavasz bája.

Még nem szikrázó kék az ég, 

s hiányzik a pompás rét.

Nem omlik rád a sziromeső ha fa alá állsz.

De ha csendben figyelsz, s türelmesen vársz,

érzed a virágok illatát, s a nap langyos sugarát.

Még itt lopakodik a tél, 

még néha settenkedve útra kél.

Még egyszer-egyszer erőre kap,

de már közeledik a nap,

mikor végleg elköszön, 

s helyére jő' a virágözön.

Énekelj hát kismadár! 

Csald ki a tavaszt a tél béklyója alól,

dobja el végre csúf köpenyét, 

s öltse magára színpompás selymét, 

mely oly szép és  finom, mint a legdrágább kelme,

s oly értékes, mit emberi elme

fel sem foghat tán!

Hát énekelj! Énekelj tovább, kismadár!

Karácsonyi kívánság

Mit is kívánhatnék Karácsonykor neked?
Sok pénzzel arannyal legyen tele zsebed?
Kívánjak mindenféle földijavat?
Kincset gyémántot aranyat?

Én azt kívánom:

Legyen kint hideg, s hulljon a hó csendesen,
bent ropogjon a tűz, pattogjon rendesen.
Mellette üljön a család, együtt békességben,
akit rég nem láttál, ő is ott legyen, egészségben.

Legyen illatos, fahéjas, almás, mákos, diós,
legyen finom meleg, édes és lágyan omlós.
Legyen szeretettel teli, békés, lélekemelő,
szép ruhába öltöztetett kis zöld fenyő.

Legyen gyertyafényes, hangulatos,
legyen átölelős csókos romantikus.
Legyen csillagszórós, csengős,
szép daloktól messze zengős.

Ezt kívánom neked, nem sok belátom,
de szívből adom, kedves barátom.
Add tovább a jókívánságot te is,
s az ünnep szép lesz meglásd idén is!

Veszprém

Hol a harangok szólnak, vagy a szél fütyűl,

Ahol a tereken a koncerteken a nép kiűl,

hol a történelem megérint, s magával ragad,

hol a hegyeken a szemed oly szabad,

mint sehol máshol,

mert bármerre tekint, elámul a csodálkozástól.

Hol tereken nyáron szökőkutak várnak,

hol a vár altt szerelmespárok járnak,

ahol a múlt lépten nyomon rád köszön,

s ahol felébred a polgári ösztön,

mert itt élni jó, hisz ez Veszprém,

gyere ide, itt élek én! 

Szüret után

Szüret után

Egyszer még feltámad a nyár

s az édesen lágy napsugár

átöleli azt, ki a szabadban jár.

Szüret után

aranyba borulnak a fák

bordó fátylat öltenek

s az ágak meleg barna táncot lejtenek.

Szüret után

Erőre kap az ősz

s a kertek alján az öreg csősz

falevelet sepreget

s gondterhelten nézi a sok sötét felleget.

Szüret után

Ködbe szakad a táj

Reggel hidegre ébred a nyáj

fúj a szél, harmat szitál szüntelen

s minden megváltozik hirtelen.

Szüret után

Elkullog az ősz lassan

s a kora novemberi fagyban

zúzmara-hajat növesztenek az ágak

s az emberek forralt borért sorba' állnak. 

Öt haiku

Igazgyöngy harmat

nekem csillog a fényben

fázom, ölelj át!

Amit én látok, 

azt te nem értheted meg!

Ilyen az ember.

Didergős reggel

a megdermedt táj eltünt.

Itt az ősz ismét.

A csillagtenger 

vászonra álmodott éj

repülök vele.

Mily csodás mind az

miben hiszel, csak akard

s máris a tied!

Indián nyár

Ablakomba lopózott egy napsugár

lopva visszatért az indián nyár.

Nem forró már, épp csak símogat,

de minden érintése kacéran hívogat.

Engedem, 

hogy beborítson fénye.

Engedem,

hogy játszon velem,s kénye

kedvére vonjon bársonyos keblére.

Engedem,

mert oly jól esik, még utoljára

fürdeni a nap édes sugarába'

Aztán ahogy jött, váratlanul el is kúszik,

maga után húzva fátylát, mely úgy úszik

utána, mintha narancs-haját borzolná a szél.

Majd rám köszön, s azt súgja:

Lassan jön a tél...

Napnyugta

Mint fáradt gyermek, aki kimerülten megpihen
A Nap lassan lenyugszik, a hegyek mögé billen.
Koronája még megcsiklandozza az ég alját,
huncut mosolyával még beköszön, s narancs haját
borzolja a vörös felhők végtelen tengerében.