2013. április 27., szombat

A múlt szele






Anyámról nem sok emlékem maradt, csak érzések, hangok, elmosódott képek, szagok.
Emlékszem a haja illatára, ahogy átölelt, s a fejem mellkasára vonta, haja az arcomba hullt. Mennyire jó volt beleszippantani! Olyan „anya illata” volt. Semmihez sem fogható, édes, mindent túlszárnyaló, megnyugtató. Begyógyult minden seb tőle, megvigasztalódott a lelkem, s feledtem minden bánatot. Emlékszem, mikor esténként mellém ült, én már feküdtem durcásan, mert nem akartam aludni. Nyugalommal rám húzta a takarót, s miközben ezt tette, össze-összekoccantak ujjain a gyűrűk.  Felém hajolt, - haját megint éreztem – megcsókolt, s odasúgta: „Jó éjt kincsem” Emlékszem, hogy hosszú barna haját egy kék kis szalaggal fogta össze. Mindig az volt a hajában. Tisztán látom, ahogy fut felém a kertben, és a kék szalag vállát verdesi. Ő nevet, elkap, s magasra emel. Ezek a szép emlékek, melyek örökre szívembe égtek, s ha behunyom a szemem, látom. De van egy, amihez nem kell becsuknom a szemem, látom, érzem minden nap.
Ősz volt, kora reggel. A fák már kezdték levetkezni tarka ruhájukat. A Nap melege sem volt már igazi, ezért este anyám mindig rám tett még egy kis takarót. Közeledett a tél.
Reggel mindig a konyhából kiszűrődő zajokra ébredtem. Anyám dúdolt. Poharak csörömpöltek, a kávéfőző egyre erősödő fütyülő hangjával jelezte, hogy, mindjárt kész az éltető nedű. Megnyugtató volt, hisz így tudtam, készül a reggeli, hamarosan beszól anyám, hogy kelljek. Mindig ketten ettünk, apám már korán hajnalban indult dolgozni, alig találkoztam vele, és oly keveset voltunk együtt, hogy alig ismertem. De anyám minden reggel ébresztett. De ezen a reggelen hiába vártam. Csend volt, gyanúsan hosszú csend. Éreztem, valami nincs rendben. Félve léptem ki a szobámból. A házban nem terjengett kávé illat, nem csörömpöltek a poharak, és nem hallottam anyám dúdolását. Sírást hallottam. Halk hüppögő sírást. Mikor beléptem a pici konyhába, anyám a konyhaasztalnál ült, arcát kezébe temetve sírt. Vállát rázta a zokogás, s mikor észrevette, hogy én ott állok mezítelen talppal a konyhakövön, így szólt:
-          Felfázol kincsem! Miért nem húztál zoknit? – odasietett, leguggolt hozzám, zavartan
pizsamám nyakát kezdte igazgatni. Arca vörös volt, szemei kisírtak.
Meg sem hallottam kérdését. Kerestem pillantását, de nem találtam. Kerülte tekintetem.
-          Baj van? – kérdeztem.
-          Nincs, kincsem. – mondta, hirtelen átölelt, és csak zokogott, zokogott , mint ha
sosem akarná abbahagyni. Amint ott nyakamba borulva sírt, szemem az asztalra tévedt, amin egy papírdarab feküdt, összegyűrve. Csak később tudtam meg, hogy apám búcsúlevele volt. Elhagyott bennünket.
Innen felgyorsultak az események. Anyám fájdalma a napokkal nem csökkent, inkább nőtt. Nem dúdolt reggelente, és csak gépiesen tett-vett a ház körül. Csak ült egész nap a teraszon, fátyolos szemmel, s a messziséget kémlelte, mintha csak várta volna apám visszajöttét. Egy évig bírta cipelni bánatot. Egy júliusi hajnalon halt meg, könnyei szeme sarkába gyűltek, kezében apám levelét szorította. A temetésre nem emlékszem, csak a fájdalomra, melyet éreztem. Érdekes, hogy mi marad meg egy hat éves gyermek fejében. A szívet tépő hiány, a mardosó bánat és a reszkető remegő érzés szívem tájékán.
Rövid időn belül nevelőszülőkhöz kerültem, és elmondhatom, hogy a Teri néni és Karcsi bácsi úgy szeretett, mintha csak édes gyermekük lettem volna, de sosem tudták pótolni bennem anyám hiányát. Szerettem őket, hisz oly sokat tettek értem, de nem éreztem őket sosem igazi szüleimnek.
Eltelt 12 év. Gyönyörű nyár eleji délután volt, és mint minden korombéli srácnak csak a csajokon járt az eszem. Vártam a hétvégét, hogy végre mehessünk bulizni, de lassan peregtek a napok, s az utolsó iskolahét sehogy sem akart eltelni. Volt egy hátsó kertünk szép időben mindig oda ültem ki, kicsit emlékeztetett a régi-régi házunkra. Szerettem itt lenni, felidézni azt, amit az idő megfakított, mégis élt bennem.
Álmodozásomból Teri néni hangja ébresztett fel.
-          Bálintkám! Vendéged van!
-           Nekem? – kérdeztem döbbenten.
-          Igen. Gyere, kérlek! – nagyon komolyan csengett a hangja, éreztem jelentős dologról
van szó.  Követtem Teri nénit. Bementünk a nappaliba, ahol egy kerekes székben ülő öregembert láttam. Arca eltorzult, furcsa grimaszba csavarodott, bal keze, élettelenül az ölében pihent, míg a másik keze a tolószék karfájára volt erősítve egy gombhoz. Szenvedéstől meggyötört arca mélyén felvillantak a szemei, mikor meglátott.
-          Szervusz, Bálint – szólt erőtlen hangon – megnőttél, kész férfi vált belőled!
-          Ismerem magát? – kérdeztem zavartan, mert bárhogy is fürkésztem az arcát, nem
ismertem rá.
-          Igen… nézz meg jobban!
-          Nem ismerem magát! – jelentettem ki makacsul.
-          Ne ítélj ilyen gyorsan… fiam! – ahogy kimondta, mint a villámcsapás, úgy hasított
belém a felismerés! A hangja olyan ismerősen csengett. Ez a férfi itt a tolókocsiban, az apám! Annyi hosszú év után most így kell őt viszont látnom.
-          Nekem nincs apám…- súgtam, s közben éreztem, ahogy az indulat elönti minden
tagomat, égeti szívem, és egyre erősebben úrrá lesz rajtam.
-          Tudom, hogy mit érzel fiam!
-          Nem nem tudod, és ne nevezz fiamnak! – kiáltottam, és már a felgyülemlett könnyek
kezdték égetni a szemem.
-          De tudom, én is meggyászoltam őt!
-          Na, ne mondd! És hol? A szeretődnél? Vagy valahol messze egy jobb helyen? Hisz ezt
írtad anyának, nem? „Bocsáss meg, szeretlek, de nem élhetek veletek tovább! Elmegyek egy jobb helyre, így helyes! Kérlek, bocsáss meg”- minden szavára emlékszem! Anya százszor elolvasta, mindig magánál hordta, még a halálba is magával vitte! – mire végig mondtam, a könnyeim már hosszú patakokban folytak le arcomról. Dühös voltam, és a méreg ami egyre csak nőtt bennem, remegéssé vált tagjaimban.
-          Bálint! Nyugodj meg kérlek, ülj le és hallgass végig!
-          Nem akarlak végig hallgatni!
-          Kérlek! – szólt remegő hangon.
Néztem az öreg rokkant embert, ahogy esdeklőn néz rám, és arra gondoltam, miért is ne? Meghallgatom, aztán elküldöm a fenébe.
Leültem, és várakozón néztem rá. Elhatároztam, hogy bármit is mond, nem fog érdekelni, nem hat meg semmilyen kifogás. Nincs az a mentség, amit elfogadnék! 
-          Bizonyára kíváncsi vagy rá, hogy miért hagytalak ott benneteket, és miért pont most
jöttem vissza. - kezdte - A bocsánatodért jöttem! – jelentette ki.
 „Azt várhatod” gondoltam magamban, és még a szemem is elfordítottam róla. Hogy gondolja, hogy ennyi év után, majd megbocsájtom neki, hogy elhagyott bennünket? Hogy ezzel anyánkat megölte?
-          Tudom, hogy mit gondolsz, és megértelek, de szeretném, ha tudnád, hogy miért tettem
azt, amit tettem! Hidd el, nyomós érvem volt rá! – mondta. Már épp nyitottam volna a számat, mikor megelőzött.
-          Kérlek fiam, engedd végig mondani! Nincs sok időm, és nem mehetek úgy el, hogy
nem tudod a teljes igazságot! – kicsit várt – majd így folytatta.
-          Szerettem anyádat, jobban, mint bármit ezen a világon! Ő volt az életem értelme, az,
amiért érdemes élni! Te pedig fiam, a reményem voltál! - köhögött kicsit, majd fulladozva folytatta.
-          Egy évvel korábban kezdődött, mint ahogy elmentem. Ne nézz így rám Bálint, nem
egy viszony történetét akarom elmondani! Amikor először esett ki a bögre a kezemből, még nem gondoltam semmit. Mikor a lábam is ki-kicsúszott alólam, azt hittem a sok munka miatt van. De volt egy pont, mikor rádöbbentem, hogy több ez annál, mint amit gondoltam. Elmentem az orvoshoz, aki kíméletlen diagnózissal sújtott: Másodlagos Parkinson-szindróma. Izomgörcs, remegés, végtagbénulás…és ez csak a kezdet. Nem akartam elhinni, hogy mindez velem történik meg. Nem bírtam volna elviselni, hogy az a nő, akit szeretek, aki szeret engem, így lásson leépülni, hogy majd ő ápoljon, pelenkázzon engem…ezt nem bírtam volna elviselni.
-          Inkább elmentél?  Megkérdezhetted volna! Ápolt volna, hisz szeretett! Még ma is
élne! – kiáltottam.
-          Igen, lehet, hunyta le a szemét, állát leszegte, sípoló köhögés fogta el, ami egész testét
rázta. Mikor csillapodott a roham, folytatta a történetet.
-          Mára már több betegséggel is küzdök, és az orvos szerint szűkre szabták már a földi
létet nekem, hát én is szűkre szabom a beszámolóm. Elmentem, mert nem akartam fájdalmat okozni sem neki, sem neked. Gondoltam, csendbe elvonulok, majd elér a halál, ő meg még boldog lehet valakivel. Nem így történt. – fájdalom csengett a hangjában, s ahogy ránéztem, összeszorult a szívem. Magam sem értem miért.
-          Soha nem kerestél…- vádoltam.
-          De igen, kerestelek, de nem tudtam merre menjek, és az intézetek nem adtak ki semmi
információt, egy idő után bele törődtem. Aztán néhány hónapja az orvosnál összeismerkedtem egy kedves idős úrral. Mesélt a fiáról, és minél jobban megismertem, annál többet mondott el a fiáról, rólad! Igen, rólad beszéltünk!  Innen már egyenes volt az út hozzád. Megkértem nevelőszüleidet, hogy hagy találkozzam veled. Megígértem, hogy nem veszlek el tőlük, hisz nincs jogom hozzá, csak azt szeretném, ha megbocsájtanál nekem….
Csend követte szavait. Az óra ketyegése kínos zajnak hatott. Nem tudtam mit mondjak, dúltak bennem az érzések. Össze voltam zavarodva. Láthatta rajtam, mert halkan így szólt:
-          Megértem, ha nem tudsz megbocsájtani fiam…
-          Jól gondoltad! Nem lehet megbocsájtani azt, amit tettél! Elhagytad azt az embert, akit
állítólag annyira szerettél! Elhagytad a fiad, aki a gyermeked! Egy családot ítéltél halálra! – kiáltottam dühösen.
-          Értem, hogy mit mondasz fiam, de próbálj megérteni te is engem! Ha valaki igazán
szeret valakit, akkor megóvja mindentől, és én ezt akartam. Mellettem nem lehetett volna már boldog sokáig!
-          Csak melletted lett volna boldog! Azzal, hogy elmentél, megölted és az én életem is
kettétörted! – üvöltöttem a ráncokkal szabdalt arcba. – Gyűlöllek! És tudd meg, soha nem fogok megbocsájtani! Érted? Soha!- azzal kirohantam. Kint feltört belőlem valami mélyről jövő fájdalom. Súlyként nehezedett rám, tán eddig is ott volt lelkemben, de most felszakadt. Csak álltam az öreg fák alatt, és bőgtem, mint egy kisgyerek. Egyszer csak lépteket hallottam. Teri néni volt az.
-          Megbocsájthattál volna neki…
-          Hogy is tehettem volna? – sírtam fennhangon – Megölte anyám, ő ölte meg!
-          Nem kedvesem, nem ő volt. A Parkinson tette. Ha apád nem betegszik meg, nem
megy el, és akkor még mindig veletek lenne. – nem szóltam. Hátat fordítottam neki, és gondolataimba mélyedtem. Teri néni elment, még hallottam lépteit távolodni a murvás kis úton. Nem tudom meddig álltam ott, sértődöttségemmel és fájdalmammal.
Mikor úgy éreztem túl tudom magam tenni apám látogatásán, megfordultam, hogy visszamenjek a házba. És akkor megpillantottam valamit, amit már rég nem láttam. Az egyik alá csüngő fa ágán anyám kék szalagját lengette a szél. Hirtelen lágy fuvallat szaladt át a kerten, s valami édes borzongás járta át minden tagom.
-          Anyám? – kérdeztem halkan.
-          Kincsem.... súgta a szél – és a kis kék szalag megrebbent az ágon, magasra
emelkedett, kioldódott, és elröpent. Követtem szememmel, és ijedten követtem, el ne vesszen. Vajon honnan került elő? Lebegett a szél szárnyán, kecsesen, és a nyári szél susogott közben.
-          Kincsem, kincsem, kincsem….
Aztán egyszer csak lefelé libbent, és megpihent a zöld gyepen. Ott, ahol egy kerekes székben apám ült, könnyekkel barázdált arccal, reszkető szájszéllel.
-          Apám…- szakad ki belőlem. Letérdeltem elé, és ölébe hajtottam a fejem.
-          Fiam! – szólt erőtlenül –  gyenge fáradt újaival épp csak megérintette hajam.
Felvettem a szalagot, és a kezébe adtam. Arcom, belefúrtam apám kezébe, és újra éreztem a rég elfeledett illatot.
-          Megbocsájtok…apám! – mondtam ki végre, és csókot leheltem arcára. Ő rám nézett,
szemét lehunyta, mintha azzal köszönte volna meg.
A szellő ott keringett, susogott körülöttünk, és én annyi, de annyi év után, most éreztem először békét és megnyugvást szívemben.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése